|
Egy nyári nap a Lupin-testvérekkel
Tartalom: A 11 éves Remus Lupin egyedül marad a 2 éves kishúgával a házukban. A fiúnak kell vigyáznia a tesójára egy teljes napig...
Szereplők: Remus Lupin, saját szereplő
Egy nyári nap a Lupin-testvérekkel
Gyönyörű, nyári nap sütött le a kis falura. A távolból vízesés csobogása hallatszott, a fákon színes, vidám madarak csiripeltek. A környéket gyermek-zsivaj töltötte be.
A tizenegy éves Remus Lupin és a kétéves kishúga, Evangeline boldogan kergetőztek az udvarukon. Édesapjuknak el kellett mennie a közeli városba egy egész napra. Mr. Lupin eredetileg nem akart elmenni, de gyermekei jószerével kirakták hazulról a fiatalembert, mivel már rég nem mozdult ki a kétemeletes, csinos kis házból, s ez lassan kezdett nagyon meglátszani rajta. A férfi viszont csak akkor volt hajlandó elindulni, miután Remus megígérte, hogy vigyáz a testvérére a távollétében. A kisfiú mindig örömmel vállalta el a gyerekfelügyelést, mivel szerette vadóc kishúgát, bár az néha túlságosan is beleélte magát a dolgokba, így harcolván ki bátyja haragját, mely általában elég hamar elpárolgott, mikor a derűsen vigyorgó arcocskára tekintett.
A Lupin-testvéreket mindenki kedvelte a faluban. A testvérpár mindig kézen fogva sétált a poros, de annál szebb utcácskákon.
Mrs. Lupin már két éve meghalt, pont a kislány születése után. Az asszony boszorkány volt, de mugli férjét ez egyáltalán nem zavarta, sőt John imádta fiatal feleségét csakúgy, mint virgonc gyermekeit.
Remus már hat éves kora óra farkaskórságban szenvedett, de ez szinte alig látszott rajta a holdtöltéken kívül. Akkor sápadt volt, depressziós, s szinte nem is mosolygott, ahogy szokott. Egyszóval alig lehetett szavát venni a barna hajú, borostyán szemű kisfiúnak.
Most azonban mosolygott. Mi, az hogy! Nevetett, ahogy szaladt totyogó kishúga után. A picurka alig tudott még beszélni, de már futott. Futott vidáman bátyja elől. A kislány örökbefogadott gyerek volt a családban, de sajátjukként kezelték a csöppséget.
Remus hirtelen a kicsi után ugrott és felemelte a földről. Egy puszit nyomott a puha arcra.
A leányzónak alig volt még pár szál haja, de azokat most vígan fújdogálta a lágy szellő.
A kis Lupin fiú varázserővel bírt, amit anyjától örökölt. Már a második évére készült a Roxfort, boszorkány-és varázslóképző szakiskolában. Az első tanévében szert tett három testi-lelki jó barátra: James Potterre, Sirius Blackre és Peter Pettigrewra. Remus eredetileg nem lehetett volna diák a vérfarkassága miatt, de a Roxfort igazgatója, Albus Dumbledore kezeskedett érte, és felvette az iskolájába.
A kisfiú bevitte a lakásba kishúgát, s óvatosan lerakta a talajra. A pici rögtön mászni kezdett előre, a konyha felé. Remus nevetve követte testvérét.
- Éhes vagy, Evangeline? – kérdezte kedveskedve, miközben ismét felemelte az apróságot. A kicsi nemtetszése jeléül lefelé görbítette a száját, mire bátyja azonnal letette.
- Oké, oké. Ne húzd föl magad annyira – mondta mosolyogva, de egyből elkomorult, mikor a kislány az asztal lábába kapaszkodva föltápászkodott a konyha kövéről. – Mire készülsz? – kérdezte gyanakodva.
Evangeline boldogan lépkedett az előszobába. A fiú automatikusan utána sietett. Egyszerűen nem akarta egyedül hagyni a húgát. Túlságosan is jól ismerte ahhoz. De kislány nem akart semmi különösebbet tenni.
- Jássani! – mondta, sajátos babanyelvén, közben a szőnyegen heverő játék babára mutatott.
Remus számított rá, hogy előbb-utóbb a kishúgában feléled a lányos ösztön, és babázni akar majd, de azt nem gondolta volna, hogy ennyire hamar. Azért letérdelt a lány elé, és kezébe vette a babát. Kishúga nyakához dörgölte, és lágy, elváltoztatott hangon beszélni kezdett:
- Szia, kislány! Hogy vagy? Nem vagy álmos?
- Nyem – felelte Evangeline, miközben mosolyogva rázta a kisfürtös fejét, és továbbállt, magára hagyva bátyját, kinek kezében még mindig ott volt a baba.
Remus eldobta a játékot, és a kislány utána eredt.
- Lin! – szólt a totyogó lányka után. - Állj meg! Biztosan éhes vagy. Meg aludnod is kell! – próbálkozott a fiú keserves hangon. Annak ugyan örült, hogy testvére nem akar babázni, de annak már kevésbé, hogy húga a bejárati ajtó felé szalad, mit botor módon nyitva felejtett.
Időközben az eső is eleredt, és a kis kétéves vidáman nevetve tapicskolt bele egy tócsába. Remus – vizes fürtökkel - épp odaért a lányhoz, és ki akarta emelni a sáros vízből, mikor az egyhelyben ugrott egyet, így egy nagyadag vizet zúdított dühösnek látszó bátyjára. Remus kezdett komolyan mérges lenni. Már nem csak vizes volt, hanem sáros is, hála egyetlen, aranyos kishúgának.
Remek!
- Evangeline! Ha nem jössz be, most azonnal, kinn maradsz! – nem volt valami hatásos fenyegetés, de Remus eszébe épp nem jutott jobb. – Gyere ide, te kis…! – nem tudta befejezni a mondatot, mivel megcsúszott a nedves füvön és hasra esett. Így ruhája még piszkosabb lett.
Az éppen odaérő Evangeline boldogan dőlt el bátyja mellett, minek következtében még több sár került Remusra, meg a kislányra. A fiatal fiú föltápászkodott és fenyegető szemekkel tekintett le a földön hempergőző lánykára. Lin azonban változatlanul mosolygott dühös tesójára, ami még jobban idegesítette a fiút. Fölkapta a kishúgát és becipelte a házba.
Nem szólt egy szót sem, csak felvitte az emeletre a kicsit, és megmosdatta, majd saját magát is lesikálta. A picur gügyögve hagyta, hogy bátyja tiszta ruhát adjon rá. Miután a fiú is átöltözött, levitte a földszintre, és a konyhában lerakta egy székre. Már nem volt annyira nagyon mérges, hiszen a lány mégiscsak kétéves, még nem tudja, mit csinál.
- Mit kérsz enni? – kérdezte az immár patyolattiszta gyerektől.
- Sütyit – mondta Evangeline, mire bátyja arcára halvány mosoly került.
Jellemző!
- Azon kívül?
- Sütyit! – ismételte az apróság.
Remus nem nyaggatta tovább, csak ennyit mondott.
- Várj meg itt! Mindjárt visszajövök, csak fölmegyek a tankönyvemért, jó? – azzal kisietett az előszobába.
Vetett egy pillantást a bejárati ajtóra, s mikor megbizonyosodott róla, hogy be van zárva, fölrohant az emeletre, a szobájába.
Nem tudta, helyesen cselekedett-e, amikor lent hagyta egyedül a kishúgát, de arra gondolt, nem tud elkószálni sehova 5 perc alatt, de azért kapkodva előszedte az átváltoztatástan könyvét, és visszarohant a konyhába. Illetve a tökéletesen Evangeline-mentes konyhába.
- Ilyen nincs! – szitkozódott halkan, mikor hugicájának hűlt helyét találta. – Evangeline! Hol vagy? Nincs kedvem bújócskázni! Gyere elő!
Remus végigment az egész előszobán, körülnézett a konyhában, és az étkezőben, de miután nem találta meg a földszinten a lányt, az emelet felé vette útját. Már a lépcsőn állt, mikor megcsörrent a telefon, mit mugli, azaz varázsmentes édesapja vásárolt a családnak, bár Remus emlékezett rá, hogy édesanyja mennyire nem akarta megvenni a készüléket, mivel feleslegesnek érezte a házba.
- Halló? – szólt bele Remus a kagylóba.
- Szervusz, kicsim! Elvagytok még egy darabig?
- Áh, szia, apa! Persze, persze elvagyunk – felelt gyorsan Remus. Talán túl gyorsan is, mivel apja gyanút fogott.
- Valami baj van? Olyan ideges a hangod.
- Nem, nem, semmi baj. Maradj csak még nyugodtan. – mondta a fiú, és próbált nyugodt hangon beszélni. – Most le kell tennem, mert… kifut a tej. Szia! – azzal lecsapta a telefont, meg sem várva apukája válaszát.
Újra keresni kezdte a húgát. Fölrohant az emeletre. Ott is körülnézett, de sehol sem találta a kislányt. A fiatal fiúcska gyorsiramban végignézte a szobákat, de a kislánynak nyoma sem volt.
Végül a fiú lemondóan visszakullogott a konyhába, abban reménykedve, hogy kishúga visszament a konyhába, de a kicsike nem volt ott sem. Remus kezdett komolyan aggódni. Visszament az emeletre, mert rájött, hogy egy helyen még nem nézte a testvérét: Evangeline saját szobájában.
Jószerével a fiú berontott a szobába. A lány ott volt bent; az ágyon feküdt, s békésen aludt. A kisfiú fölsóhajtott. Már azt hitte, elvesztette Lint.
Csendesen az ágyhoz lépett és betakargatta a szundikáló lányt, majd halkan kisomfordált a kis szobából. Nyugodt léptekkel sétált le a kiindulópontjához, vagyis a konyhába. Készített magának egy szendvicset, leült egy székre, és majszolni kezdte az ételt. Közben elgondolkodott azon, hogy kishúga miképp juthatott fel az emeletre olyan gyorsan. Elhatározta, hogy majd megkérdezi a leányzót, mikor fölébredt.
***
- Jók voltatok? – kérdezte a hazatérő John Lupin gyermekeitől. Addigra már elállt a zivatar. A Nap lemenőben volt, de még mindig fényesen ragyogta be a falut.
- Persze – felelt Remus vidám mosollyal.
- Pese – mondta a kis Evangeline is, szintén mosolyogva.
- És mit csináltatok?
- Hát… - kezdte Remus habozva. – Hosszú történet, majd később elmesélem. – ígérte meg. – Ízelítőnek csak annyit, hogy Evangeline szerintem elemmel működik.
- Nyem is! – tiltakozott a kicsi.
- De is! – vágott vissza Remus.
Mr. Lupin szélesen mosolyogva nézte veszekedőket, és örült, hogy ilyen aranyos, kedves és szeretetreméltó gyerekek apja lehet…
Vége
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
