1. FEJEZET

-         Nézd, Tathar, sikerült! Megidéztem! – rikkantotta valaki vidáman. Kinyitottam a szemem, s végre megláttam megidézőmet. Eltátottam a számat döbbenetemben.

Ezelőtt is volt már dolgom néhány igen fura teremtménnyel, de ez a példány mindegyiken túltesz.

Hosszú fekete haját szabadon borzolhatta a meleg szellő (ami megjegyzem, nem volt jelen) kék szeméből csak úgy sütött a tapasztalatlanság és a naivság. Lányos arcán még nem nőtt szakáll, csak lapos mellkasa árulta el, hogy valójában az emberek hímnemű tagjaihoz tartozik. A nomádokhoz képest alacsony volt, a déli emberekhez képest viszont igen magas.

Első ránézésre egy kamaszéveiben járó nomád lehetett, de ahogy körülnéztem, rájöttem, hogy egy nomád valahogy sehogy sem illik ebbe a képbe.

Az épület, amelynek egyik szobájában álltunk, kifejezetten a déliek építészetének jegyeit hordozta. Ezt már csak onnan is ki tudtam következtetni, hogy a nomádok a jól bevált jurtákat részesítik előnyben.

Ez az épület viszont minden volt, csak jurta nem. Falai faragott kőtömbökből álltak, a köveket kötőanyaggal tapasztották össze, hogy az épület ellenállóbb legyen.

Szánalmas kis építmény volt, mely tökéletesen megfelel arra a szánalmas célra, amire a szánalmas építői alkották.

A falakat durván kifaragott domborművek díszítették, melyek eredeti rendeltetésük szerint arra szolgáltak, hogy az egyszerű embereknek is elmesélhessék a legendákat, ma viszont már csak arra szolgáltak, hogy a már amúgy is elég ocsmány építményeket még jobban elcsúfítsák.

Az egyik csicsásra faragott oszlop mögül ekkor előlépett egy erős, és láthatóan koros kentaur. Lóteste és emberteste egyaránt izmos volt. Alsó felét fényes fekete szőr borította, s bőre színe is sötétebb volt, mint az embereké. Ha ez valóban valamelyik déli ország, akkor el nem tudom képzelni, mit keres itt egy kentaur.

Ez az ősi nép már régen elfordult az emberektől, s csak híres szövetségeseikkel, a nomádokkal tartanak fenn valamiféle kapcsolatot.

-         Nagyszerű! – szólalt meg mély zengő hangján, majd miután tekintete rám siklott, dühösen felnyerített. – Ostoba kölyök! A lehető legnagyobb butaság, amit elkövethettél, hogy ezt a démont idézed meg!

-         De hiszen ez volt a legegyszerűbb! – mentegetőzött kétségbeesetten a fiú.

-         És annál nehezebb lesz megszabadulnod tőle! – morogta dühösen a kentaur. – Most egy egész esztendőig veled kell, hogy maradjon! Az őrületbe fog kergetni! Elképzelni se tudod, mekkora hiba volt ezt a démont hoztad át a világunkba!

Szegény fiú remegett, mint a nyárfalevél. Már-már sírva fakadt, ezért jobbnak láttam, ha közbelépek. Elvégre mégiscsak a parancsolóm. Nem lenne jó már az elején rossz viszonyba kerülni vele. Elvégre ráér később is kikészítenem…

A kentaurnak persze igaza volt az ostobaságot illetően, de azt nem tűrtem el ölbetett kézzel, hogy ilyen sértéseket vágjon a fejemhez.

- Hé, kölyök! Igaza van a patásnak! – kacsintottam, s közben fejemmel a kentaur felé intettem. – Rossz ötlet volt engem választanod. De ne aggódj! Te nem fogod olyan hamar befejezni életedet, mint gondolod. Nem vagyok én olyan gonosz, mint amilyennek a vén kecske beállít.

Beszédem elérte a kívánt hatást: a kölyök szája zavart mosolyra húzódott, a kentaur pedig mérgesen dobolt mellső patájával a fényesre csiszolt kőpadlón.

-         Későre jár – szólalt meg nagy sokára. – Ideje hazaindulnunk – Azzal a gyerek válaszát meg sem várva elindult a széles ajtó felé.

A fiú intett, hogy kövessem, majd ő is elindult a kentaur nyomában.

- Az én nevem Arminas – nyújtotta felém barátságosan a kezét, mikor odaugrottam mellé.

- Örvendek! – feleltem egy gúnyos mosoly kíséretében. Megfogtam a kezét, és jó erősen megszorítottam.

A fiú felszisszent, de én továbbra sem eresztettem. A füléhez hajoltam, és sejtelmesen belesúgtam:

- Ezzel nem érsz el semmit! Megfosztottál a szabadságomtól, és ezt mindenképpen meg fogom bosszulni! Semmi jóra ne számíts!

Úgy rántotta el a kezét (miután méltóztattam elengedni), mintha forró vasat tapintott volna. Félig riadt, félig dühös szemeket meresztett rám, amíg én csak mosolyogtam, s közben szőttem a bosszúhadjáratom tervét...

            Ahhoz, hogy valakinek megkeserítsd az életét, jobb, ha minél többet tudsz róla. A bizalmába kell férkőznöm, hogy utána kihasználhassam gyengeségeit, és a lehető legnagyobb szenvedést okozzak neki azért, amiért megfosztott a szabadságomtól.

            Ekképp elmélkedtem, s közben a vén kentaurt követve áthaladtunk az épület hosszú, sötét folyosóin. Valami templomféle lehetett. Erre a falakat díszítő faragásokból következtettem. Nem voltak valami kivételesen fényes alkotások, és a mondandójuk sem elég jelentős ahhoz, hogy mindegyikről részletes leírást adjak. 

            Nagy sokára kiértünk az épületből, és egy forgalmas utcán találtuk magunkat. Amerre néztem, mindenhol nyüzsögtek az emberek. Most már biztosan tudtam hogy valamelyik déli országban vagyunk, hiszen a Nap melege itt sokkal jobban hatott rám, mint a nomádok végtelen pusztáin. Persze ott is csak télen volt hideg, de a nyári forróság sokkal elviselhetőbb volt, mint itt.

            Emellett az emberek is igen árulkodó jelnek számítottak. Sokkal alacsonyabbak voltak, mint északon élő rokonaik. Hajuk, és bőrük színe világosabb volt, és szemükben nem égett az a tűz, ami a nomádok lelkét táplálta.

            Sokan furcsán nézegettek minket. Nem mindennapi látvány itt délen egy nomád, egy kentaur és egy démon hármasa. Sokukban én is félelmet keltettem, ugyanis a más jól bevált harcoshoz méltó alakomban mutatkoztam. Hosszú, fekete hajam lófarokba kötve, bőröm olyan árnyalatú, mint a nomádoké. Testem nem kifejezetten izmos, így a csatában fürgébb vagyok, mint egy átlagos hústorony. Fülem hegyes, mint egy tündéé, mélyen ülő szemem írisze sárga, és pupillája hosszúkás, mint a macskáé. A nomádok jellegzetes harci viselete fedte testemet, mely bőrből és egy vékony, ám mégis erős csizmából állt.

            Megjelenésem láthatóan tiszteletet is keltett, hiszen jó néhányan áhítattal nyitottak nekünk utat át a tömegen.

            Tathar a kentaur köszönetképpen biccentett feléjük, és haladtunk tovább. Amint eltávolodtunk, az élet vize tovább csordogált a már kivájt medrében. Gyerekek szaladgáltak az úton, és különböző játékokat játszottak. A férfiak és a nők üzleteltek az út szélén táborozó árusokkal. A magas házak ablakain kendős öregasszonyok pislogtak ki, hogy fiatalkorukat felidézve elmerüljenek a látványban. A távolból egy pap szónoklata zengett, mely Nëssát, a tűz istennőjét magasztalta.

            Rosszállóan megcsóváltam a fejem. Hihetetlen, hogy ezek az emberek még képesek hinni ehhez hasonló istenekben. A nomádok már régen felvilágosultak, s felhagytak eme istenek imádatával. Számukra maga a Természet az úr. Nem kizsákmányolják környezetüket, ahogy azt a déliek teszik, hanem teljes harmóniában élnek vele. Ők is a részei ennek a csodálatos, mégis sokszor oly kegyetlen világnak. Ezt leginkább a tündékkel együtt töltött Boldog Időknek köszönhetik, hiszen valamikor régen, mikor először tettem lábamat eme világ földjére, a nomádok és a tündék egy közös hazában éltek a Vámpír Birodalomtól keletre. Ezt a vidéket ma már csak Kísértet Pusztaként emlegetik, ugyanis mióta a tündék északra húzódtak a Holdfény Erdejébe, és a nomádok elvándoroltak a mai Nomádok Pusztájára, a terület korábbi szépsége kísérteties félhomályba burkolózott.

Hajdanán a tündék megtanították a nomádokat a démonidézés nemes tudományára, amelyet ők nagy adománynak tartottak, s ezért nekünk is megadták a kellő tiszteletet. De egy na valami felütötte a fejét a Sötét Erdőben, mely ma már a Sikolyok Erdeje nevet viseli, és megjelentek a vámpírok. Akkor minden megváltozott…

-         Siess, Arminas! – szólt hátra Tathar, mikor a fiú kissé lemaradt tőle. Rám láthatóan senki sem figyelt.

Arminas megszaporázta lépteit, hogy a mestere nyomába érhessen, majd utána félve pislogott vissza rám.

-         Mondd, hogy kérlek! – vigyorogtam gúnyosan, mivel tudtam szándékát, amit képtelen volt szavakba önteni.

-         Maedhros, kérlek, kövess! – „parancsolta” remegő hangon.

Illedelmesen meghajoltam, és kegyesen, két nagy lépés után fölzárkóztam hozzá. Egyre távolodtunk a város zsúfoltabb részétől, majd egyszerre eltűntek mellőlünk a házak. Egyenesen a vadonba tartottunk. Tudom, hogy a kentaurok jobban szeretik a fák között tölteni az éjszakát, de az ilyen ijedős kisfiúk a házakat részesítik előnyben. Nem csoda ezek után, ha kissé furdalta az oldalamat a kíváncsiság eme párossal kapcsolatban.

            A város közelében állt egy kisebb erdő, melyet leginkább tölgyfák alkottak. Az erdő szélét széles vadrózsabokor sáv választotta el a termőföldektől. Az erdő madarainak hangját még elhozta hozzánk az enyhe szellő, mely az arcunkat simogatta.

            Amint túljutottunk a bokrok alkotta sávon, a fák vastag törzsei, és kiálló gyökerei állták utunkat. Kissé lemaradtam Arminas mögött, hogy kényelmesen elférjünk. Szökésről szó sem lehetett, mivel egy egész évre hozzákötött a varázslat, mellyel erre a világra szólítottak. Persze rövidebb ideig távol lehettem a gazdámtól, de örökre nem szabadulhatok tőle. Különben meg az én érdekem is, hogy életben maradjon, így ahogy tudom, vigyázom őt.

            Tathar egyszercsak megállt, aminek köszönhetően kishíjján nekimentem Arminasnak. Ekkor fordult először hátra, és szigorú arccal szólt a fiúhoz.

-         Itt töltjük az éjszakát.

-         Gyújtsak tüzet, mesterem? – kérdezte szolgálatkészen Arminas.

-         Nem lesz rá szükség – válaszolt kedvesebb hangon a kentaur. – Ma éjszaka meleg szél fúj Nyugat felől.

A fiú bólintott, majd lecsatolta övét, és leheveredett egy vén fa kiálló gyökerei közé. Szép lassan odasomfordáltam hozzá, és kényelembe helyeztem magam.

- Nem is vacsorázol? – szóltam egykedvűen, mivel nem igazán érdekelt a válasza. Csak valahogy oldani szerettem volna a feszültséget.

- Nem. Ma már nem – válaszolt, majd behunyta szemét.

- Pedig hoznék neked élelmet. Csak egy szavadba kerülne! – folytattam a beszédet. Tervem az volt, hogy megkívántatom vele az élelmet, majd mikor elküld érte, jól megvárakoztatom. Ez ugyan nem szerepel a haditervemben, de minden apró csínytevés jól jöhet.

- Nem, köszönöm, Maedhros, de nem vagyok éhes – felelt udvariasan, majd átfordult az oldalára, ezzel jelezve, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést.

Nagyot sóhajtottam, majd tekintetem a kentaurra vándorolt, aki egy másik fa tövében keresett magának pihenésre alkalmas helyet. Szeme már csukva volt, de biztos voltam benne, hogy ébren van. Talán engem figyel. Talán azt gondolja, meg akarom ölni a tanítványát. Ez persze nem igaz. Ha megölném őt, örök kárhozatra ítélném magam ezen a világon, és soha többé nem jutnék haza.

            Megdörgöltem a szememet, és rájöttem, hogy valójában mennyire fáradt vagyok. A megidézés mindig sok energiámat felemészti. Így hát becsuktam a szemem, és vártam, hogy az álomvilág kapuja megnyíljon előttem.