PROLÓGUS

Ó! Azok a régi szép idők! Béke, nyugalom, otthon, szabadság…

Sajnos ezekről is le kellett egyszer mondanom. Sőt! Nem is csak egyszer.

            Remek életem volt. Képtelen vagyok szavakkal leírni, hogy mennyire csodálatos. Szabad voltam. Azt tettem, amit csak akartam, és akkor, amikor csak akartam.

Persze minden csoda három napig tart. Ez sem tovább.

-         Maedhros… - csengett a suttogás a fülemben. – Maedhros…

Nem tudtam elhallgattatni. Igyekeztem mindenre koncentrálni, csak a suttogásra nem, de az egyre hangosabb volt. Szinte már fájt. Bár ne tudtam volna, mit jelent ez! Bár ne! Ó, boldog tudatlanság!

            Először arra gondoltam, hogy csak a véletlen műve, de mivel kínjaim nem csitultak, rá kellett ébrednem, hogy szó sincs félreértésről. Ez halálosan komoly.

            De hát ezt nem tehetik! Nem szólíthatnak el! Nem és nem!

De mégis… Valaki megtette! Ó, hogy csak egyszer kaparinthassam a kezem közé! Esküszöm, hogy megemlegeti a napot, amikor eszébe jutott ez az aljasság!

Fájdalom! Gyötrelem! Elolvad körülöttem a világ! Vagy talán én olvadok el? Színek pompáznak körülöttem, csodálatos színek, amelyeket ember nem képes felfogni! Képek peregnek a szemem előtt, melyek csak egy villanás erejéig léteznek. Vagy tán és vagyok, aki egy pillanatig létezik? Már nem tudom.

            Elmém zavara elcsitul, s én csak lebegek a semmiben, mely magába foglal mindent, ami valaha létezett, létezik, és létezni fog. Sötét vesz körül. Nem látom, csak érzem.

            Időtlen idők óta lebegek a semmiben. Szinte már elfelejtem, ki vagyok, és honnan jöttem. Csak azt tudom, hová megyek…