9. fejezet

Remus meg volt kötözve, amikor magához tért. Fájt mindene. Megpróbált visszaemlékezni, hogy mi történt tegnap este, de ez nem volt egyszerű feladat.

-                          Remus! – hallatszott Tonks hangja valahonnan a feje mögül.

-                          Mért vagyok megkötözve? – nyögte Lupin. – Mi történt?

Ekkor Tonks közelebb lépett hozzá, és elkezdte kioldani a kötelek csomóját. Arca aggodalmat tükrözött, s Holdsáp látta, hogy szemei karikásak.

-                          Mi történt? – ismételte, miután szabad volt.

-                          Sirius bement hozzád… – válaszolt a lány, majd miután a férfi felpattant, elkapta a karját, és hozzátette: - Amikor átváltoztál, valahogy kitörte az ajtót, ezután te is kiszabadultál, de sikerült elkapnunk, és megkötöznünk. Sirius elesett, és beütötte a fejét, de nem hiszem, hogy komoly…

-                          Hol van most? – kérdezte Remus, miközben kapkodta magára a ruháit. – Látni akarom!

-                          A szobájában van. Alszik – felelt Tonks.

-                          Akkor fölmegyek hozzá! – szólt Holdsáp, és már indult is.

A lány szorosan a nyomában haladt, hogy támogassa. Amint odaértek a kisfiú szobájának ajtajához, a férfi hirtelen megtorpant.

- Szeretnék vele négyszemközt beszélni – fordult szerelméhez, aki megértően bólintott, és kissé távolabb húzódott az ajtótól.

Remus sóhajtott egyet, majd belépett a szobába.

A kis Sirius az ágyon kuporgott, s amikor meglátta a férfit, az ijedtségtől kerek szemmel meredt rá.

- Sirius! – szólt kissé rekedt hangon Lupin, miközben tett egy bizonytalan lépést Tapmancs felé.

Sirius nem válaszolt, rémülten pislogva húzódott hátrébb az ágyában. Remus arra gondolt, hogy a kisfiú megijedt tőle, amikor átváltozott, és most is azt a szörnyeteget látja benne.

-                          Sirius! – szólt ismét, az előzőnél lágyabb hangon.

-                          Remus, én… én sajnálom! – dadogta megszeppenten a fiúcska, és közben még távolabb húzódott a varázslótól. – Csak azt akartam, hogy ne legyél egyedül, és csak ezért mentem be hozzád. Azt hittem, hogy még időben ki tudok jönni… Ne haragudj!

Az utolsó mondatra már annyira elvékonyodott a hangja, hogy Remus alig hallotta. Majdnem elnevette magát a nagy megkönnyebbülésben, amikor rájött, hogy a kis Tapmancs nem attól fél, hogy látta őt vérfarkasként, hanem attól, hogy esetleg megbünteti. Hamar elmúlt a nevethetnékje, amikor rájött, hogy Sirius nem ok nélkül retteg a fenyítéstől, hiszen amikor valami rossz fát tett a tűzre, a szülei sokszor igen keményen megleckéztették. Sőt, azzal fenyegették, hogy kitagadják a családból.

-                          Jaj, ne sírj, te kis buta! – ölelte meg, amikor látta, hogy a fiúcska arcán sorra gördülnek le az apró könnycseppek. – Tudom, hogy nem akartál rosszat.

Tapmancsnak nagy kő esett le a szívéről, amikor a férfi megölelte. Belecsimpaszkodott a talárjába, és a fejét a vállába fúrta, egy cseppet sem törődve a fájdalommal.

-                          Azt hittem, hogy már nem is szeretsz! – szipogta a gyerek.

-                          Hogyne szeretnélek? – nevetett Lupin, miközben bátorítóan simogatta Black hátát. – Nem tudsz olyan butaságot csinálni, ami után ne szeretnélek! De remélem, nem tervezel hasonló kalandokat!

-                          Áu! – szisszent föl a fiúcska, miután megrázta a fejét, s így erősen belenyilalt a fájdalom.

-                           Fáj? – kérdezte a varázsló, s közben megcirógatta Sirius kobakját.

-                          Egy picit - válaszolt Black.

-                          Akkor mit szólnál, ha átmennénk a mi szobánkba, és pihiznénk, meg gyógyulgatnánk ma? – mosolygott

-                          Rendben! – rikkantotta Sirius, és már indult is volna, de mikor fölpattant az ágyból, ismét tapasztalnia kellett, hogy valami nincs rendben a koponyájában.

Estére már majdnem teljesen elmúlt a fájdalma. Még arra is képes volt, hogy lemenjen vacsorázni. Lupin állapota is rengeteget javult az egész napos pihenéstől, ezért ő is lement a konyhába a kisfiúval.

Az ételt kivételesen nem Mrs. Weasley főzte, hanem Hermione és Ginny. Sirius, szokásához híven, most is teletömte a hasát, majd Remus unszolásának engedve, elment fürdeni.

Holdsáp, miután jól lakott, megdicsérte az ifjú háziasszonyokat, majd ő is elment mosakodni, hogy utána csatlakozzon Siriushoz a szundításban. Sajnálta, hogy Tonksnak reggel el kellett mennie, mivel ő képes a legjobban álcázni magát a Rendből, de egyben örült is, mivel tudta, hogy az átváltozás utáni gyengeségének köszönhetően, néhány napig a házban kell maradnia, így foglalkozhat a kis Tapmanccsal.

Amint belépett a szobába, kishíjján elnevette magát. Tapi az ágyon keresztbe feküdt, és láthatólag még csak nem is vette a fáradságot, hogy betakarózzon. Remus mosolyogva megcsóválta a fejét, ahogy felderengett előtte az iskoláséveiből ismert Sirius Black. Emlékezett, hogy a fiú számára még a hatalmas roxforti ágyak is kicsinek bizonyultak, mivel annyit hempergett rajta éjszaka, hogy nem egyszer előfordult, hogy a padlón ébredt.

Odasétált az ágyhoz, majd egyik kezét a kisfiú háta mögé csúsztatta, hogy arrébb téve őt, valamelyest nagyobb helyet csináljon magának a kétszemélyes fekvőalkalmatosságon.

Amint ez sikerült, a fiúcska kinyitotta a szemét, pislogott párat, majd közelebb húzódott az immár mellette fekvő Holdsáphoz.

-                          Remus – szólt alig hallhatóan.

-                          Tessék? – válaszolt mosolyogva a férfi.

-                          Tényleg nem tudod, hol vannak a szüleim? – kérdezte a kisfiú szomorú hangon.

Remus az ajkába harapott, s nem szólt semmit. Nagyon jól tudta, hogy már ideje lenne elmondania a fiúnak az igazságot, de ő még mindig nem tudta, hogy ezt miképp tegye meg. Semmiképpen sem akarta, hogy Tapmancs lelkileg összetörjön, mivel egy ilyen dolgot, biztosan nem emészt meg egyhamar az ember.

-                          Mi van? Megnémultál? – szólalt meg Sirius, miután megunta a hallgatást.

-                          Nem – válaszolt Lupin, majd fölkönyökölt, s folytatta: - Figyelj, Tapi. Ez egy nagyon hosszú és bonyolult történet. Ígérem, mindent el fogok neked mondani idővel.

-                          Akkor mégiscsak tudsz róluk valamit! – mondta kissé szemrehányóan a gyerek.

-                          Igen. Tudok. – felelt Holdsáp. – De ne beszéljünk erről többet! Inkább próbálj meg aludni!

-                          Na persze! Megint ki akarsz térni a válasz elől! – csattant föl Sirius. Felült, s villámló szemekkel meredt a varázslóra. – Mért nem mondod el? Mindig csak halogatod, és én semmit nem tudok. Mért nem mond senki semmit?

-                          Most már elég legyen! – emelte föl a hangját a férfi. – Ha nem akarsz egyedül maradni, akkor most feküdj le, csukd be a szemed, és tégy úgy, mintha már rég aludnál!

Sirius mérgesen fújt egyet, majd visszafeküdt, és az oldalára fordult, hogy a hátát mutassa Lupinnak.

Remus számára már nem volt ismeretlen a fiú által produkált dacos viselkedés. Tudta jól, most elég igazságtalan volt vele. Siriusnak joga van tudni az igazságot. Nem élhet örökké tudatlanul.

            Mélyet sóhajtott, aztán megragadta a takarót, és ráterítette a kisfiúra. Sirius megrázta a vállát, és továbbra is durcáskodott. Mérges volt Remusra, amiért az nem mond el neki semmit. Eddig is türelmesen várt, hátha valaki felvilágosítja, de semmi ilyesmi nem történt.

            Még duzzogott egy darabig, végül elnyomta az álom. 

Egy sötét helyiségben állt. Rettenetesen szomorú volt, és legalább ugyanannyira dühös is. Körbenézett, minden koszos és büdös volt. Félt. Lehajtotta a fejét, hogy vessen egy pillantást szakadt ruháira, így a szemébe hullott a hosszú, derékig érő, csimbókos haja. Fölemelte csont-sovány kezét, hogy kisöpörje az arcába lógó tincseket, amikor valahonnan furcsa, hörgő hangokat hallott.

Arrafelé fordította a tekintetét, s látta, hogy valami halvány fény árad be hozzá egy rácsos ajtó mögül.

Ismét hallotta a hörgést. Kissé összébb húzta magát, mert a félelem és az elkeseredettség mellé most a fagyos hideg is társult. Kerekre tágult szemekkel meredt az ajtóra, mert tudta, hogy az a hörgő valami egyenesen felé tart.

Nagyon félt, s úgy érezte, hogy az összes vidámsága elpárolog belőle. Csalódott volt, de már ahhoz sem volt kedve, hogy levezesse a feszültségét. Csak várt és várt türelmesen, holott mégis reszketett a lába a félelemtől…

            Remus arra ébredt, hogy Sirius veszettül fészkelődik mellette. „Talán rosszat álmodik” gondolta magában, s úgy döntött, az lesz a legjobb, hogyha felébreszti.

-                          Tapi! – szólt, miközben rátette kezét a kisfiú vállára. Ekkor érezte, hogy a gyerek egész testében reszket, és még a pizsamáján keresztül is érezni lehet, hogy milyen hideg a bőre.

-                          Sirius! – szólongatta, most már hangosabban, de a fiúcska még mindig nem tért magához.

Remus teljesen kétségbe esett. Fogalma sem volt, mi van Tapmanccsal. Megfogta a kezét, ami szintén jéghideg volt, s adott egy puszit a homlokára.  Sirius ekkor hirtelen fölült, fölpattantak a szemei, majd ahogy meglátta Lupint, ijedten távolabb húzódott tőle.

-                          Jönnek! – kiáltott elhaló hangon.

-                          Nyugodj meg! Én vagyok az! – mászott közelebb hozzá a férfi, de Black nem vett róla tudomást.

-                          Jönnek azok a csuklyás szörnyetegek! Dementorok… – suttogta a fiúcska. Szemei a semmibe meredtek.

Remus levegőhöz kapott, amikor meghallotta ezt. Arra gondolt, hogy Siriusnak talán kezdenek vissza szálingózni az emlékei. Biztos volt benne, hogy már nem húzhatja tovább a dolgot. Siriusnak mindenképp meg kell tudnia az igazságot, mégpedig a lehető leghamarabb.

-                          Remus! – szólt a kis Tapmancs furcsa hangon.

-                          Itt vagyok! – felelt Lupin, s közben átölelte a gyereket.

-                          Fázom – nyögte Black, aztán belecsimpaszkodott a férfi karjába.

Remus sóhajtott, egyet, majd fogott egy takarót, és szorosan a kisfiú köré tekerte. Tudta, hogy föl kell őt melegíteni, ezért a karjaiba kapta, s kisietett vele a szobából.

-                          Molly! Ébredj! – kiabált, miközben a vörös hajú boszorkány szobájának ajtaján dörömbölt.

-                          Az ég szerelmére! Remus, mi történt? – kérdezte, ahogy kinyitotta az ajtót, és meglátta a kis Tapmancsot.

-                          Gyere! Majd minden elmondok! – felelt Holdsáp, s már rohant is le a konyhába, nyomában a loholó asszonnyal.

Amint leértek, Remus leült az egyik székbe, s Siriust az ölébe ültette. Mrs. Weasley megtapogatta a fiú kezét és homlokát, majd megcsóválta a fejét.

-                          Főzök neked egy jó meleg teát! – szólt, azzal kissé idegesen a konyhaszekrényhez lépett.

Amíg a boszorkány a teát készítette, Holdsáp a még mindig reszkető Sirius arcát simogatta.

-                          Tessék, ezt idd meg! – nyomta Sirius kezébe a bögrét Mrs. Weasley, majd Remushoz fordult. – Mi lenne, ha megfürdetnéd? Attól biztos fölmelegedne.

-                          Ez jó ötlet! – válaszolt a férfi. – Amint megitta, fölviszem.

-                          Idd meg szépen! – szólt rá szelíden a kisfiúra az asszony, mivel látta, hogy az még egy kortyot sem nyelt le.

Tapmancs, mint aki eddig aludt, hirtelen fölkapta a fejét, ránézett Mollyra, majd gyorsan beleivott a teába.

Nem sokkal később, Tapmancs fölmelegedett, és végre elnyomta az álom. Ekkor Remus lassan fölemelte, hogy átvigye őt a nappaliba. Amíg Holdsáp ezzel foglalkozott, Mrs. Weasley fölkeltette a házban tartózkodó rendtagokat, és beterelte őket a konyhába.

            Remusnak nagyon nem akaródzott magára hagyni a kis Tapit, de végül mégiscsak csatlakozott a többiekhez.

-                          Mi történt? – kérdezte Kingsley álmos hangon. – Miért kell az éjszaka közepén gyűlést tartanunk?

-                          Sirius rosszul van – válaszolt Mrs. Weasley.

-                          Jaj, Molly! Nehogy azt mond, hogy azért kellett fölkelnünk, mert a kölyök megbetegedett! – zsörtölődött Mundungus.

-                          Egyáltalán nem beteg! – szólalt meg lassan és halkan Remus. – Én azt hiszem, hogy kezdenek visszajönni az emlékei.

-                          Ennek csak örülhetünk! – lelkendezett Arthur, majd Lupin komoly arcát látva, kérdőn körbenézett.

-                          Álmában Azkabanban volt – szólt nagy sokára Holdsáp. – Amikor megfogtam, hideg volt mindene. Tudom, hogy nem csak álom volt!

Néma csönd telepedett a teremben ülőkre. Mindenki gondolataiba merülve mered maga elé. Mindenki tudta, mit kell tenni, de senki nem akarta erőltetni. Végül Rémszem Mordon volt az, aki elsőként megszólalt.

-                          Siriusnak minél előbb meg kell tudnia, mi történt. Az lesz a legjobb, ha te mondod el neki, Remus!

-                          Tudom! – válaszolt Holdsáp, majd egy nagyot sóhajtott, fölállt, s ideges járkálásba kezdett. – Csak azt nem tudom, hogyan mondjam el neki! Nem tudom… Időre van szükségem! Csak pár napot adjatok, és elmondom neki!

-                          Remus! – szólt ismét Mordon. – Tudom, hogy nem lesz könnyű, de minél később mondod el neki, annál nagyobb a kockázat.

-                          Igazad van, de ehhez össze kell szednem a gondolataimat! – temette az arcát a kezébe Lupin – Nem mondhatom neki így, hogy „Sirius, te egy éve meghaltál…”

-                          Igen, igen! – bólogatott Mr. Weasley. – Szerintem is jobb lesz, ha ezt alaposan megfontolod!

-                          Időre van szükségem! – morgott a bajsza alatt Remus. – Nem hagyhatom, hogy Siriusnak valami baja legyen! Nem hagyhatom!

-                          Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj! – lépett oda a férfihoz Mrs. Weasley.

A gyűlés végeztével Remus átsietett a nappaliba, és letelepedett a kanapéra, Sirius mellé. A kisfiú békésen szuszogott, fejét a karfára támasztva. Remus rátette a kezét a homlokára, és némileg megnyugodva tapasztalta, hogy a testhőmérséklete még mindig megfelelő.

            Óvatosan végigsimított a fiúcska hátán, majd kényelembe helyezkedett, és várta, hogy végre elaludjon. Még mindig remegett a keze az idegességtől, de tudta, hogy most már nincs visszaút. A kis Tapmancsnak meg kell tudnia az igazságot.