4. fejezet

Elmondani nem tudom, hogy imádom a tesit első órában. Az előző órán elkezdtük a kúper futást, de szerencsére nem jutottunk a végére. Már csak én maradtam hátra és rajtam kívül két csaj. Bevallom, egy kicsit örülök a dolognak, mivel a tanár úgy döntött, hogy három ember miatt nem fog az udvaron állni, ezért az egyik lány nyakába akasztott egy olyan mugli-izét*, és kiküldött minket az udvarra.

            Hát igen. Most történetesen épp a kúpert „futom”. Már ha a kényelmes sétálást futásnak lehet nevezni.

12 két percünk van a gyakorlat végrehajtására, amit annyira elévezünk, hogy fél órát csinálunk belőle.

            Ezután bevonulunk az öltözőbe**, és végiglazuljuk az órát. Istenem, hogy imádom az ilyen órákat. Többször kéne megismételnünk.

Persze óra végén beront a tanár, és leüvölti a fejünket, hogy mit képzelünk magunkról, hogy csak úgy bevonulunk ide. Persze megint én húzom ki a társaságot a bajból a kedves mosolyommal, amit a tanár nénire villantok, majd amikor elfordul elkezdek fejeket vágni. Nem mintha stréber lennék, vagy nyaliznék a tanárnak, mert ha elküldöm melegebb éghajlatra, akkor is ugyanígy fogok mosolyogni.

            Terveim közt szerepel ugyanis, hogy a vén alkoholistának belegyömöszölöm a fejét a bordásfal két foka közé, és utána addig ütöm, amíg mozog.

A fantasztikus tesióra végeztével látom, hogy kedvenc, és egyedüli padtársam robog felém.

- Siri! Várj meg! – kiáltja, mikor magamra kapom a táskámat, hogy felvonszoljam magam a tanterembe.

- Mond! – nézek rá, s közben folytatom, amit elkezdtem.

- Figyelj, van egy kis problémám! – lihegi, félelemtől elvékonyodott hangon.

- Mi lenne az? – kérdezem, és már kezdek én is egy kicsit aggódni.

- Szünetben föl kell mennem az iskolatitkárságra!

Erre a mondatra kitör belőlem a röhögés. Komolyan mondom, nem tudom, mit kell annyira parázni attól a vén szatyortól.

-         Ez nem vicces! – teszi karba mérgesen a kezét. – Te nem jártál még Gizi néninél, mi?

-         Hát nem – felem minden humoros megjegyzés nélkül.

-         Nem jönnél el velem? – fogja könyörgőre a lány, majd gúnyosan hozzáteszi: – Ha már úgyse olyan nagy szám…

-         Oké! Meggyőztél! – vigyorgok lelkesen. – Mikor is megyünk?

-         Következő szünetben.

Az a bizonyos következő szünet igen hamar el is érkezik, és nincs mese, irány Giznyó***!

Már vagy tíz perce toporgunk az iskolatitkárság ajtaja előtt, mire végre beengednek minket.

Ahogy meglátom a nőt****, érzem, hogy készül belőlem kitörni a röhögő görcs. Gizi úgy el van terülve a kis foteljában, mint egy dagadt varangyos béka, pár szál ősz haja az ég felé merdezik, és legalább kétszer akkora feje van, mint anyámnak.  

-         Jó napot kívánok! – köszön először Rebecca, s én magam is meglepődök a hangja udvarias csengésén. Giznyó csak biccent, és folytatja a kávéja szürcsölését.

-         Jó napot! – köszönök én is nagy vidáman, mire a nyanya fölkapja a fejét, és nagy randa vizenyős szemeivel egyenesen rám mered.

-         Nem „jó napot”, hanem „jó napot kívánok”! – szól olyan higgadtsággal, mintha a tegnapi időjárást elemezné. Mondanom sem kell, hogy már most utálom.

Egész idő alatt toporgok, és azon gondolkodok, hogy vajon mekkora tartály kell, hogy a vénasszonyt, kénsavba tudjam fojtani. Annyira lekezelően bánik mindenkivel, hogy ilyet még a saját családomban sem láttam, pedig ott aztán tényleg nem piskóták egyesek…

Amint végre kiszabadulunk, örömmel szívom magamba a tiszta levegőt.

-         Na? Hogy tetszett? – fordul felém gúnyos mosollyal Rebecca.

Nagyon nem akaródzik bevallanom az igazságot, de végül mégiscsak kinyögök valamit:

-         Nyugi, már rákerült a halál-listámra!

Utolsó óránk az ofővel van, aki történetesen még vagy öt tanulót kér meg rá, hogy másnap keresse fel Gizi nénit. Azért nem ma, mert az asszonyság ilyen sokáig (fél kettő) sosem marad az iskolában,mert el van fáradva. Úh! De tudom szegényt sajnálni.

-         Jaj, gyerekek! Mi bajotok van Gizi nénivel? – tárja szét mellső csülkeit az ofő, mikor látja a diákok arcán ülő félelmet.

-         Semmi, de mi inkább nem szeretnénk vele találkozni! – válaszolja egy bátor valaki a hátsó sorból.

-         De hát Gizi néni úgy szereti a gyerekeket! – válaszol értetlenkedve Darrancs.

Ekkor viszont már nem tudom tartani a számat, és sajnálatos módon kicsusszan belőle az udvariasnak semmiképpen sem nevezhető felelet:

-         És hogy szereti? Nyárson, vagy esetleg párolva?

Az osztályon végigviharzik a röhögés, és én is megengedek magamnak egy vigyort. Darrancs persze közel sem találja ilyen viccesnek a dolgot…

* később megtudtam, hogy azt stopperórának hívják.

** Én is bementem a lányöltözőbe. Most mi van? Ne röhögjetek!

*** Alias Gizi néni

**** Már ha Giznyót esetleg a nők közé lehet sorolni…