8. fejezet

Ahogy véget ért a karácsony, majdnem mindenki elhagyta a házat, és ment a maga dolgára. Ennek ellenére Tapmancsot egy pillanatra sem hagyták egyedül. Valaki mindig ott volt vele, és vigyázott, hogy a kisfiú nehogy bajba kerüljön.

Emellett vészesen közeledett a telihold, ami miatt Remus egészsége egyre inkább romlott. Az átváltozás napján képtelen volt akármiben segítséget nyújtani a Rendnek sűrűn rátörő fájdalomgörcsei miatt. Emiatt kénytelen volt egész napját a pihenésnek szentelni. Az ágyában ülve olvasott, és igyekezett gondolatait elterelni az estéről. Tonks rendszeresen bejárkált hozzá, hogy gyógyhatású főzeteket itasson meg vele, és a lehető legtöbb élelmet tukmálja belé.

- Kérlek, Remus, egyél már egy kicsit! – könyörgött a lány, miközben helyet foglalt párja mellett, az ágyon.

- Nem vagyok éhes – morogta a férfi föl sem pillantva a könyvéből.

- Remus! Ne csináld! Muszáj enned egy keveset! – könyörgött tovább Tonks, majd mosolyogva hozzátette: - Az én kedvemért!

- Na jó! Egyezett bele némi töprengés után Holdsáp, majd lekapott egy szendvicset az éjjeliszekrényen fekvő tálcáról.

A kis Sirius ahogy befejezte az aznapi tanulást, már rohant is fel Remushoz. Lehuppant a férfi mellé az ágyra, aztán egy kis lihegés után elterült.

- Mi van, Tapi? – simogatta meg a kisfiú fejét Holdsáp.

- Semmi, csak jöttem hozzád – válaszolt a gyerek, miközben felült, és egy kicsit közelebb húzódott Lupinhoz. – Hogy vagy?

- Egész tűrhetően – mosolygott a férfi. – És neked hogy megy a tanulás?

- Nem túl jól – rázta a fejét a fiú. – Sokkal könnyebb, amikor te tanítasz.

- Holnap majd segítek. Rendben? – karolta át Tapmancsot Remus.

- De az olyan soká lesz! – nyafogott a fiú, aztán nyújtózott egyet.

- Elfáradtál? – kérdezte a varázsló.

A kisfiú csak megvonta a vállát, azután fölállt az ágyról.

- Éhes vagyok. Te nem? – szólt egy újabb nyújtózkodás közepette.

- Nem. – rázta a fejét Holdsáp. – De te menj csak le, és egyél.

- Hát jó! – vonta meg a vállát Black, aztán szép lassan kisétált a szobából.

Lupin még egy darabig nézett utána, aztán mosolyogva visszatemetkezett a könyvébe.

Sirius lerobogott a lépcsőn, aztán beslisszolt a konyhába, és már meg is támadta a hűtőszekrényt. Egy kevés kotorászás után előszedte a vajat és a szalámit, majd vágott magának kenyeret, és készített belőle egy szendvicset.

-                          Te már megint eszel? – hallatszott egy lágy hang az ajtó felől.

-                          Éhes vagyok. – nyilatkozta a kisfiú, aztán ahogy meglátta, ki szól hozzá, elmosolyodott. – Azt hittem, hogy ti már elmentetek!

-                          Még nem. – mosolygott Hermione, miközben helyet foglalt az asztalnál. – Én és Ginny itt maradtunk, csak takarítottunk.

Amíg a lány beszélt, Sirius letelepedett az egyik székre, s belekezdett a szendvics elfogyasztásába.

-                          Az jó! – felelt teli szájjal. – És nem láttad valahol Siport?

Hermione arca egy pillanatra haragos kifejezést vett fel, ahogy eszébe jutott, Sirius hogy bánt mindig a házimanóval, de azután ismét elmosolyodott.

-                          Nem. Nem láttam – felelte.

-                          Kár – folytatta a kisfiú. Hangja nem túl sok jót ígért. – Szerettem volna vele egy kicsit elbeszélgetni. Meg talán egy picit már hiányzik is.

-                          Azt hittem, hogy nem szereted – vonta össze a szemöldökét a lány.

-                          Hát, nem vagyok túlságosan oda érte, de attól még hiányzik.

-                          Értem. És nincs kedved velünk lenni ma?

-                          Jó lenne, de most vissza kell mennem Remushoz. – törölte meg a száját a fiúcska, aztán fölállt, és betette a tányért a mosogatóba.

-                          Ha mégis meggondolod magad, a szobámban leszünk! – kacsintott Hermione. – Már be is nyomtad?

-                          Mondtam, hogy éhes voltam! – vigyorgott a kisfiú. – De most már megyek vissza Remushoz. Szia!

-                          Jól van! Szia! – köszönt neki a lány, amikor Sirius kirobogott a konyhából.

Holdsáp ijedten rezzent össze, amikor kinyílt az ajtó, és a szobában ismét megjelent a kis Tapmancs.  Nem látszott valami vidámnak. Halvány mosolyt erőltetett magára, majd fölmászott az ágyra, és bevackolta magát Holdsáp mellé.

-                          Valami baj van? – rázta meg a vállát finoman a férfi.

-                          Nincs. – felelt kurtán a gyerek, majd kissé felcsillant a szeme, s folytatta: Csak arra gondoltam, hogy talán jobb lenne, ha ma este én is veled…

-                          Nem! – csattant föl túl nagy hévvel a varázsló, aztán a kisfiú rémült arcát látva, lágy hangon folytatta: - Túl veszélyes. Nem akarom, hogy bajod essen!

-                          De ha csak addig leszek ott, amíg el nem kezdődik az átváltozás? –próbálkozott tovább Sirius.

-                          Nem – emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját Lupin. – Mi van, ha nem tudsz időben elmenni, és én átváltozom? Szétszedlek!

-                          De… - kezdett bele ismét Black, ám a férfi belé fojtotta a szót.

-                          Nincs de, Sirius! – szólt. – Megmondtam, hogy veszélyes. Értsd meg! Nem élném túl, ha valami baj történne veled.

A fiúcska szomorúan lehajtotta a fejét. Remus tudta, hogy semmiképp sem tehet eleget a kérésének, mégis nagyon sajnálta őt. Biztos nem lehet könnyű neki ez az egész. Senkit sem ismer, semmit nem tud, nincs itt a családja, a barátai. Ennek ellenére mégis kötődik Remushoz, amiért ő nagyon hálás is volt. Sirius akkor sem távolodott el tőle, amikor rájött, hogy vérfarkas, és még a legnehezebb pillanatokban is vele akar maradni. De ezt nem lehet.

            Remus ránézett a gyerekre, majd finoman megsimogatta az arcát, és adott egy puszit a homlokára.

-                          Ne haragudj, de ezt tényleg nem engedhetem meg – mondta, mire Black fölnézett, és elmosolyodott.

-                          Nincs harag – kezdte huncutul csillogó szemekkel- De csak akkor, hogyha megígéred, hogy utána elmegyünk sétálni!

-                          Rendben. – válaszolt Holdsáp, azzal kezet fogtak.

Remus valamelyest megnyugodva várta, hogy a farkas átvegye az uralmat a teste fölött. Egyre erősödő fájdalomgörcsei ellenére, elbotorkált a rácsos ablakhoz, és mereven bámulta a Hold sápadtan derengő korongját.

Riadtan kapta a fejét az ajtó felé, amikor halk neszt hallott a túloldaláról. „Talán csak Tonks” gondolta magában, s megkönnyebbülten felsóhajtott. Ismét visszafordult az ablak felé, hogy megadóan várja a sorsát. Néhány perc után teljesen megfeledkezett az előbb történtekről, majd, rémülten fölkiáltott. Valaki hátulról hozzásimult, és átkarolta a nyakát.

-                          Csak én vagyok az! – hallotta a hangját a személynek, akit jelen pillanatban egyáltalán nem óhajtott a maga közelében tudni.

-                          Sirius! – csattant föl mérgesen, majd mikor a kisfiú elengedte őt, erősen megszorította a karját, és maga elé rántotta. – Megmondtam, hogy ne gyere ide!  Mit keresel itt?!

-                          Én csak… - kezdett bele a kisfiú, de a férfi erősen megrázta.

-                          Azt mondtam, hogy nem jöhetsz ide! Miért nem tudsz szót fogadni? – kiabálta a haragtól kipirult arccal a gyerek képébe. – Indíts kifelé!

Sirius válaszra nyitotta a száját, de a varázsló haragos pillantását látva, úgy döntött, inkább magában tartja. Megadóan, sóhajtott, azután sarkon fordult, és elindult az ajtó felé. Végig érezte Remus szúrós tekintetét a tarkóján, így kissé megkönnyebbülten nyomta le a kilincset. A zár kattant, de az ajtó nem mozdult.

A kisfiú ijedten kapott levegőhöz, majd miután a második próbálkozás is kudarcba fulladt, félősen visszapillantott Lupinra.

- Nem tudom kinyitni! – nyögte vékony hangon.

- Micsoda? – kiabált kétségbeesetten a férfi, majd miután eszébe jutott, hogy az ajtó csak kívülről nyílik, idegesen az ajkába harapott.

- Most mi lesz? – kérdezte a fiú falfehér arccal.

Remus idegesen toporgott, azután benyúlt a nadrágja zsebébe, és elkezdte keresgélni a pálcáját, mivel más remény nem volt, hogy Siriust kijuttassa, csak az, hogy egy varázslattal leszakítja az ajtót.

-                          Mit csinálsz? - Tudakolta Black, mire a varázsló ráförmedt:

-                          Maradj csöndben! Minek kellett neked ide jönni?!

-                          Sajnálom. Én csak… - fogott bele a mentegetőzésbe Tapmancs, de aztán elakadt.

Remus felüvöltött. Kiesett a pálca a kezéből, és megindult az átváltozás.  Arca meggyúlt, szemében gyilkos tűz lobbant, izmai és csontjai hangos recsegéssel alakultak át.

A kis Tapmancs kétségbeesetten rángatta a kilincset, de az nem hagyta magát. Hátrafordult, s szembe találta magát az immár vérfarkas Remusszal. Rémülten kapott levegőhöz. Érezte, hogy meg jobban elsápad. Lassan lecsúszott a keze a kilincsről, és erőtlenül bámulta az egyre közelítő fenevad sárga szemeit.

A vérfarkas lassú léptekkel közelített a fiú felé, aki hátát az ajtónak vetve mérlegelte a lehetőségeit. Az ablakon nem tud kiugrani, mivel a szoba olyan magasan van, hogy egész biztosan összetörné magát, ráadásul az sem biztos, hogy élve eljut odáig. A másik lehetősége Remus pálcájának a megszerzése volt, ami szintén igencsak veszélyes vállalkozás volt, ugyanis a varázseszköz közvetlenül a farkas mellső lábánál feküdt.

Sirius már-már feladta a dolgot, és leroskadt az ajtó mellé, amikor egy csoda folytán a fenevad véletlenül belerúgott a pálcába, ami elgurult, s végül a kisfiú előtt állt meg. Az rögtön el is kapta, még az utolsó pillanatban, mielőtt a vadállat nekiugrott volna, sikerült kirobbantania az ajtót.

Remus nekicsapódott a folyosó falának, Tapmancs pedig elterült a földön. Szerencsére nem ájult el a fejét ért ütés hatására, így felpattant, és kiabálva, lerohant a lépcsőn.

-                          Segítség! Segítség! – próbálkozott, de úgy érezte, hogy hangja túlságosan vékonyka, ahhoz, hogy valakit felverjen az álmából.

Hallotta a fenevad morgását, amint összeszedi magát, és zsákmánya után iramodik. Egy pillanatra megszédült, de még épp idejében sikerült elkapnia a korlátot. Visszabámult, így pont látta, ahogy Remus egy hatalmas ugrással megindul felé, de mielőtt elérte volna, Sirius, koponyáját egyre hevesebben szaggató fájdalom, és az ijedtség hatására elvesztette az eszméletét.

A szobája ágyán fekve tért magához. Szorosan be volt bugyolálva a paplanjába, így egy cseppet sem fázott. Egyetlen problémája az volt, hogy pisilnie kellett. Nem is kicsit.

Fölemelte a fejét, de abban a pillanatban nyüszítve ejtette vissza a párnára. Koponyája jobb oldala olyan erősen fájt, hogy a kisfiúnak csengett tőle a füle. Ahogy elmúlt, ismét megpróbált fölkelni, ezúttal sikeresen. Nagyon lassan emelte a fejét, s így is össze kellett szorítania az állkapcsát, nehogy felüvöltsön.

Végre sikerült fölülnie, de még mindig el kellett valahogy jutnia a vécére. Nagy nehezen föltápászkodott, de annyira megszédült, hogy bele kellett kapaszkodnia az ágya melletti polcba. Várt néhány másodpercet, majd elindult. Lépésenként meg kellett állnia, hogy miután enyhül a fájdalma, továbbinduljon.

Később megkönnyebbülve dőlt vissza az ágyába, s vágyakozva bámulta, ahogy a felkelő nap sugarai vörösre színezik az ég alját. Eszébe jutott, hogy tegnap éjjel beosont Remushoz, és a férfi átváltozott, de ennél többre nem tudott visszaemlékezni. Nem tudta, hogy került a szobájába, és azt sem, hogy Remusszal mi lett. Ekkor hirtelen félelem lett úrrá rajta. Mi van, ha Remus megmarta, és most ő is vérfarkas lesz?

Olyan hirtelen pattant fel, hogy visszaesett az ágyba, majd fejét fogva várta, hogy eltűnjenek a pici csillagok a szeme elől. Ezután sietve lekapkodta magáról a pizsamát, és megállapította, hogy egy-két horzsolást, zúzódást, na meg persze a fejfájást leszámítva, kutya baja sincs.  

Megkönnyebbülten fölsóhajtott, majd kissé hátrébb csúszott az ágyon, és nekidőlt a falnak. Nem akarta megkockáztatni az újabb felülést. Megint eszébe jutott Remus. Az a férfi, aki mindig mellette volt, és mindig vigyázott rá. Az, aki jobban bánt vele, és jobban szerette őt, mint a saját apja.

És most Sirius eljátszott a bizalmával. Megígérte, hogy nyugton marad, de ő mégis beszökött hozzá, ezzel veszélybe sodorva a házban lévők életét. Lupint ismerve, tudta, hogy a férfi szörnyen érezné magát, ha valaki bajba kerülne miatta. Ekkor ismét belehasított a félelem a kisfiúba. Mi van, ha ő nem is, de valaki más megsérült? Mi van, ha Remus megharapott valakit, és most az is vérfarkassá változik? Mi van, ha valaki meghalt?

Ajkába harapott, és jobb kezét ökölbe szorítva, erősen megmarkolta a takarót. Rettenetesen ideges volt. Nem csak attól félt, hogy valakinek baja esett, hanem Remus reakciójától is. Arra gondolt, hogy a férfi talán ugyan úgy fog vele viselkedni, mint ahogy a rokonai tennék egy ilyen eset után. De Lupin nem lehet olyan! Ő mindig kedves, és képes mindet megbocsátani. Nem lehet, hogy most eltaszítja magától a kisfiút!

Vagy talán mégis… Sirius nem bírta tovább. Szemeiből megállíthatatlanul folytak a könnyek. Bűntudata volt. Tudta, hogy az egész az ő hibája.

Néhány percig így ült az ágyon, s közben megfogadta, hogy ha Remus megbocsát neki, soha többé nem fog rendetlenkedni, és mostantól mindig szót fogad a férfinak.

Rémülten kapott levegőhöz, amikor hangos nyikorgás kíséretében kinyílt a szobája ajtaja, és belépett rajta a zilált külsejű Remus Lupin. Arca csupa vér volt, és látszott, hogy a talárját is sietve kapta magára.

Sirius kissé összébb húzta magát. Megtörülte sírástól kipirosodott szemét, majd félős pillantásokat vetett a férfire. Szíve a torkában dobogott…