Őszintén kíváncsi vagyok, hogy vajon melyik idióta találta ki a tesiórát. Nem elég, hogy 15 percen keresztül folyamatosan kellett futni, de utána még más gyakorlatokat is el kellett végeznünk, ráadásul hétfőn az első órában!

Mindegy, végül mindenkinek sikerült túlélnie az órát. Most éppenséggel a termünkben ülök a helyemen, és reggelizek. A büféből hozattam kaját az egyik csajjal, aki valószínűleg teljesen belém esett. Most azt kérdezitek, hogy milyen a csaj? Hát elég bosszantó, főleg, hogy az előttem lévő padban ül, és az a mániája, hogy szívecskéket rajzolgat, aztán engem kérdezget, hogy szép-e. Vagy direkt szívat, vagy egyszerűen nem veszi észre, hogy rohadtul nem érdekelnek a szívecskéi. Mindegy, azért annyi hasznom származik belőle, hogy bármit megcsinál, amit kérek tőle.

-         Jó étvágyat! – fordul hátra a csaj, akiről az előbb tartottam nektek kiselőadást. Ja, egyébként Nora a neve.

-         Köff! – válaszolok tele szájjal, aztán lehajolok, és elkezdek kotorászni a táskámban.

-         Délután megyünk a barátnőimmel moziba. – folytatja csevegő hangon.

-         Zsír – felelek, miután lenyelem a falatot.

-         Nincs kedved velünk jönni? – kérdezi Nora ártatlanul pislogva.

-         Bocs, de ma nem érek rá.

-         És holnap?

-         Holnap sem.

-         És hétvégén?

-         Akkor sem.

-         Akkor mikor érsz rá?

Megvonom a vállam, de nem felelek. Igazából persze nincs programom nincs ezekre a napokra, de bevallom, semmi kedvem nincs velük megnézni valami „cuki” kis filmet. Annál még anyám rikácsolását is szívesebben hallgatom.

-         Akkor mit csinálsz? – kérdezi vakítóan sárga mosolyát rám villantva.

-         Családi program – válaszolok, és talán nem is hazudok olyan nagyot, hiszen egész délután a drága unokanővéreimmel leszek kénytelen egy levegőt szívni.

Látom rajta, hogy még szeretne mondani valamit, de ebben a pillanatban belép Hexameter, az irodalomtanár.

-         Szervusztok! Hogy vagytok ezen a szép reggelen? – kezdi szokásos köszöntőbeszédét, miközben a táskájából pakolgatja ki a könyveit.

-         Szarul – nyögik egyszerre többen is.

-         Épp most volt tesióránk! – kiabál közbe Rebecca, aki még mindig mellettem ül.

-         Akkor ideje, hogy elkezdjük részletesebben venni a romantika és a klasszicizmus különbségeit…

Na, ez az a pont, ahonnan nem figyelek. Először csak a padot firkálom, azután Rebeccáról készítetek ugyanoda különféle karikatúrákat, amiket vigyorogva mutogatok neki. Ezt persze ő sem hagyhatja szó nélkül és válaszképpen ő is készít rólam egyet.

Óra közepére már annyira belemelegedünk a játékba, hogy megfogom a füzetet, és a fejét csapkodom vele.

-         … Sirius? – hallom Hexameter hangját.

-         ÁÚ! – kiáltom, amikor Rebecca egy újabb ütést mér a fejemre, azután a tanár felé fordulok. Kedvesen mosolygok, és agyam mélyéről próbálom előszedni, hogy mit kérdezett. Néhány másodperc után bevillan egy mondat: „ Melyik kor művészetét használták fel a klasszicizmusban? Sirius?”

-         Az antikét! – válaszolok kissé megkésve. Hexameter bólogat, és ereszt egy halvány mosolyt.

-         Azért örülnék, ha figyelnél! – jegyzi meg csak úgy mellékesen.

-         Persze! – vigyorgok, aztán még egyet rácsapok a mellettem ülő lány fejére.

-         Rendben van – fordul ismét a többiekhez a tanár. – Akkor most nyissátok ki a füzeteteket, és írjatok néhány hexametert. Kíváncsi vagyok, kinek sikerül a legtöbbet összehoznia.

Nagy nehezen megteszem, amit kér, de fogalmam sincs, hogyan kezdjek bele. Hexameter, hexameter, hexameter, hexameter… Áh! Megvan! Felkapom a tollamat, aztán villámgyors körmölésbe kezdek.

-         Kész vagytok? – kérdezi, amikor láthatólag már senki sem ír. – Akkor szeretném, ha néhányan fölolvasnátok.

Felszólít egy lányt az ablak melletti első padból, de én nem értem, hogy mit mond. Nem is nagyon érdekel. Túlságosan el vagyok foglalva saját leleményességemmel.

-         Valaki fel szeretné még olvasni? – néz körül a tanár.

Sietve fölemelem a kezem. Igen. Én jelentkezem egy órán. Nem is emlékszem ilyenre, hogy előfordult volna valaha is. Na jó, akkor talán igen, amikor bejelentettem, hogy nincs kész a matek házim. 

-         Sirius? – néz rám, és én vigyorogva elkezdem a felolvasást:

-         Hexameter, hexameter, hexameter, hexameter, hexameter, hexameter, hexameter, hexameter, hexameter, hexameter, hexameter, hexameter, hexameter, hexameter, hexameter… Ez eddig tizenöt.

Az egész osztály röhög, és még a tanár is elmosolyodik.

-         Nem pont ilyen hexameterekre gondoltam. – mondja a nevetéssel küszködve.

A nap további részében semmi izgalmas nem történt, azt leszámítva, hogy amikor hátrafordultam a széken, telement szálkával a fenekem. Alig vártam az óra végét, hogy kiszaladhassak a mosdóba, hogy kiszedegessem a nem épen kicsi fadarabokat a nadrágomból és a bőrömből.

Ahogy itt ülök az ágyamon és a német leckét körmölöm. Elvigyorodok, ahogy eszembe jut a szálkás eset. Akármennyire fájt, most mégis nevetek rajta. Elképzelem, ahogy mondjuk Bella éli át ugyanezt…

-         Jaj, ne! Már megint te? – nyögök fel fájdalmasan, amikor valaki kopog az ajtómon.

-         Megint tanul a pici babuci! – gügyögi Bella, amint belép a szobámba. Ráadásul engedély nélkül.

-         Ha nem akarod, hogy kiátkozzalak innen, akkor húzd el a csíkot, de nagyon gyorsan! – emelem fel egy pillanatra a tekintetem.

-         De az ilyen kis babák még nem varázsolhatnak! – rázza meg szomorkásan a fejét. Hangján tisztán hallatszik a gúny.

-         Ez igaz! – vonom össze a szemöldököm. – De üthetnek!

-         Óh! Csak nem kezet mersz emelni egy nőre? – villan fel gonoszul a szeme.

-         Hol látsz itt te nőt? – nézek körül értetlenkedve. – Én csak egy vízilovat látok!

Látom, hogy legszívesebben megátkozna, de mégsem teszi. Ehelyett így szól: - A picike jobban teszi, ha inkább tanul, mert még leszidja a tanító nénije!

Néhány pillanatnyi hallgatás után fölsóhajtok, és elterülök az ágyon.

-         Kifelé! – mordulok fel, ahogy a lány keze elindul felém. Egy pillanatra megáll, majd gúnyosan mosolyogva föláll.

-         Úgy tűnik, hogy a baba, még mindig fél a lányoktól! – szól, majd egy mozdulattal hátralibbenti a haját, és elindul az ajtó felé.

-         A lányoktól nem, de az ilyen rondaságokért nem vagyok oda! – vágok vissza, bár érzem, hogy nem valami frappáns.

Bella a megjegyzésemet meg se hallva eléri az ajtót, és távozik a szobámból. Néhány percig még bámulok utána, majd ismét felkapom a könyvemet és a füzetemet, s folytatom a munkát.