A férfi látszólag céltalanul bolyongott a kis falucska üres utcáin, a késő esti órában. Csuklyája mélyen a szemébe húzva, kopott bakancsa alatt halkan ropogott a frissen esett hó. A házak ablakaiban világító karácsonyi díszek keltettek meleg, meghitt hangulatot az arra járók szívében.

 Minden nyugodt volt, de a férfi hátán felállt a szőr az idegességtől. Még az egyik közeli házból kiszűrődő vidám gyerekhang sem tudta elterelni figyelmét a szorongásról.

Ismét elkezdett esni a hó. Először csak apró pelyhekben, aztán egyre sűrűbben. A férfinek meg kellett fognia a csuklyája szélét, nehogy lefújja a feltámadó szél a fejéről. Végre megpillantotta célját, egy öreg, koszos házat. A beavatatlan szem csak egy ócska, régóta üresen álló épületet látott volna, de aki ismerte a titkát, annak ennél sokkal többet mondott.

A férfi megszaporázta lépteit, majd mikor odaért az ajtóhoz, megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát, aztán benyitott. Várt néhány másodpercet, hogy a szeme, hozzászokjon az újfajta sötéthez, aztán átvágott a poros szobán. Nem sok bútor volt, és azok is már évek óta üresen álltak. Megkereste az ajtót, amely levezet a ház pincéjébe. Látszott rajta, hogy nemrég használták, hiszen a kilincsről lepergett a por, és a többi része is tisztább volt, mint a ház bármely más tárgya. A férfi óvatosan belökte, aztán elindult lefelé a szűk, kanyargós lépcsőn. Néha-néha megcsúszott a lába a lerakódott penészrétegen, de mindig sikerült megkapaszkodnia, így egyszer sem esett el.

Leért egy rövid, szűk folyosóra, aminek a végén egy boltíves ajtó volt. A falak erős doh-szaga hányingert keltett benne, de ő szerencsére tudott magán uralkodni, így nem történt baleset. Az ajtó mögül sziszegő, és hidegen nevető hangok szűrődtek ki. A férfi elindult a hangok irányába, miközben igyekezett minél kevesebb zajt csapni. Ez persze nem volt könnyű, mivel a helység falai többszörösére erősítették fel a léptei zaját.

Már készült bekopogtatni, amikor hirtelen kitört a nevetés. Nem az a vidám, kedves kacagás, hanem gúnyos, érdes, fülsértő hahotázás. Várt egy pillanatot, aztán erőt vett magán, és benyitott.

Jól ismert kép tárult a szeme elé. A koszos pincehelységben egy hosszú asztal volt felállítva, mellette székék, és ezeken fekete ruhás emberek foglaltak helyet.

-                          Hát itt vagy, te is? – szólt egy reszelős, hideg hang az asztal végéből.

-                          Igen, Nagyúr! – válaszolt leszegett fejjel a csuklyás.

-                           Késtél!

-                          Elnézését kérem, de mentségemre legyen, hogy fontos információval szolgálhatok…

-                          Remélem, hogy tényleg fontos – felelt Voldemort, miközben baljával az ölében összetekeredett kígyó fejét simogatta. Arca sápadt volt, szeme vérvörösen, kegyetlenséget, és gonoszságot tükrözve csillogott. Ujjai hosszúak, és vékonyak voltak.

-                          Ugye, emlékszik még rá, uraságod, amikor Bellatrix megölte Sirius Blacket? – kezdett bele kissé zavartan a csuklyás.

-                          Hogyne emlékeznék rá! – felelt Voldemort, aztán eresztett egy mosolyt a jobb oldalán ülő fekete hajú nő felé, aki viszonozta neki a gesztust. – Bella nagyon jó munkát végzett, hogy kiirtotta azt az idegesítő férget.

-                          Hát, azt azért nem mondanám, hogy teljesen sikerült kiirtania… - tördelte a kezeit a férfi.

-                          Ezt meg hogy érted? – váltott kicsit szigorúbb hangnemre Voldemort.

-                          Csak annyit akartam, mondani, hogy biztos forrásból tudom, hogy Sirius Black életben van, és hogy azt is, tudom, hogy hol van! – hadarta el egy levegővel.

-                          MICSODA?! – rikácsolta hisztérikus hangon Bellatrix. – Ez lehetetlen! A saját szememmel láttam, amikor eltűnt a függöny mögött! Nem lehet, hogy még életben van!

Ugyanebben a pillanatban többen is felpattantak az asztaltól, és értetlenkedő hangzavar tört ki

-                          Csend legyen!– intette le őket Voldemort. Ajka halvány vigyorra húzódott, majd miután szolgái lecsillapodtak, ismét visszafordult a csuklyáshoz: - Azt mondod, tudod, hol van. Kerítsd elő! Élve… – azzal intett, hogy távozhat.

-                          Igen, Nagy Úr! – hajolt meg a férfi, aztán kiviharzott a koszos helyiségből.

-                          Tehát mégis van a halálból visszaút – suttogta Voldemort szinte csak magának. -, és Black ismeri…

Még délelőtt megérkeztek a Weasley házaspár utódai, de Sirius nem ért rá különösebben foglalkozni velük, mert nagy buzgalommal válogatott a családi könyvtárban. Kiválasztotta azokat a könyveket, amelyek más számára érdekesek lehettek, de vigyázott, nehogy a szülei túl hamar észrevegyék a gyűjtemény e darabjainak eltűnését. Ezután fölvitte a kiszemelt példányokat a szobájába, majd egyenként bekötötte, és fölcímkézte őket. Nagyon remélte, hogy anyjáéknak sosem fog feltűnni a dolog, mert abból biztosan hatalmas botrány lenne. Mindenesetre más ajándékot nem tudott honnan beszerezni, mivel már hónapok óta ki se mozdulhatott a lakásból. Lelke mélyén tudta, hogy ez a karácsony sokkal jobb lesz, mint az eddigiek.

-                          Hát te meg mit csinálsz? – nevetett Remus, amikor meglátta a hatalmas ajándék-halommal a karján egyensúlyozó kisfiút.

Sirius válaszolni akart, de csak egy fáradt nyögésre futotta az erejéből, mielőtt enyhén szólva ledobta a csomagokat a feldíszített fenyőfa tövébe. Megtörülte izzadt homlokát, majd helyet foglalt Lupin mellett a kanapén. A férfi átkarolta Tapmancs vállát, aztán játékosan összeborzolta a haját.

-                          Valami baj van? –kérdezte, miután a kisfiú ingerülten ellökte a kezét.

-                          Nincs - válaszolt a gyerek. – Csak elfáradtam.

-                          Értem. Akkor ezek szerint már ki sem bontod ma az ajándékokat? –mosolygott a férfi.

Sirius csak megvonta a vállát, aztán bámulta tovább maga előtt a padlót.

-                          Hiányoznak a szüleid? – kérdezte Holdsáp, mert biztos volt benne, hogy nem csak a fáradtságtól volt így elkenődve a fiú.

Miután Tapmancs lassan bólintott, Remus ismét átölelte, aztán egy mélyet sóhajtott. Tudta, hogy vészesen közeleg az a pillanat, amikor Siriusnak meg kell tudni az igazságot, de rettenetesen félt, hogy ez összetörné őt. Éppen egy vigasztalóbeszéden gondolkodott, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és belépett rajta két lány. Az egyiknek szép vörös haja volt, a másiknak pedig barna és bozontos.

-                          Sziasztok! – köszönt rájuk Holdsáp.

-                          Jó napot! – válaszoltak egyszerre. – Szia Sirius!

-                          Sziasztok! – emelte fel a fejét a kisfiú. Hangja immár sokkal határozottabban és könnyedebben csengett.

A Ginny, és Hermione mosolyogtak, aztán szép lassan elvonultak az egyik sarokba beszélgetni. Sirius még sokáig bámulta őket, és ez feltűnt Remusnak is.

- Már megint nőzől? – kérdezte mosolyogva a varázsló, amire Sirius gyorsan elfordította a fejét, és pironkodva lesütötte a szemét.

- Nem baj az! – veregette meg a hátát. – Csak az a lényeg, hogy ésszel csináld!

Sirius egy laza mozdulattal megvonta a vállát, aztán fölpattant, és nyújtózott egyet.

-                          Azt hiszem, éhes vagyok – jelentette, miután megkordult a gyomra. – Mikor vacsizunk?

-                          Nemsokára – válaszolt a varázsló, aztán ő is felállt. – Mi lenne, ha addig sétálnánk egyet?

-                          Sétálni? – kérdezett vissza a kis Tapmancs hitetlenkedő arcot vágva. – Úgy érted, hogy kint az utcán?

Remus mosolyogva bólintott, a kisfiú pedig meghökkenve meredt rá.

-                          Hogyhogy mégis megengeditek? – csodálkozott.

-                          Veled megyek én is.

Sirius egy darabig csak tátogni tudott a döbbenettől, azután hirtelen elmosolyodott.

-                          És mikor indulunk? – kérdezte vidáman.

-                          Amint felvettél egy kabátot.

Nem sokkal később már mind a ketten az utcán sétáltak. Nem mentek túlságosan messzire a háztól, de Sirius így is nagyon élvezte, hogy végre kimozdulhat. A hideg ugyan kicsit csípte az arcát, de a hosszú lakásban töltött időszak után, még ezt is kellemesnek érezte. Amerre csak nézett, mindenhol ki voltak világítva a házak, az utcai lámpák oszlopán karácsonyi díszek égtek. Még nem ment le teljesen a nap, de a magas házak között már igencsak sötét volt.

Lupin egy pillanatra sem vette le a szemét Siriusról. Nem engedte, hogy túl messzire elkóricáljon mellőle. Túlságosan féltette őt. Úgy érezte, belepusztul, ha a kisfiúnak valami baja lesz. Ahogy gondolataiba merülve követte őt, észre sem vette, hogy a gyerek hógolyó-támadást indít ellene. Csak akkor tűnt fel neki, amikor a hideg „bomba” az arcába csapódott.

-                          Te kis… – nevetett, miután prüszkölve megrázta a fejét. Lehajolt, hogy ő is gyúrjon egyet, amivel leróhatja tartozását, de ekkor érezte, hogy egy újabb támadás érte, ami egyenesen a fenekét találta el.

Mérges arcot vágva megfordult, és elhajította a frissen gyúrt hógolyót. Sirius gyorsan lehajolt, így a „detonáció” a mögötte lévő villanyoszlop lábát találta el. A fiúcska ugyanazzal a mozdulattal, amellyel lehajolt, összekapart egy marék havat, és Remushoz vágta. Nem volt túlságosan jól kidolgozva, de a célnak így is megfelelt. A férfi nevetve porolta le a kabátjáról a havat, aztán elhajította a másik kezében lévő golyót. Sirius ezúttal nem volt elég gyors, így a haja fehér lett a hótól.

-                          Na jó, most már elég lesz! – lihegett Holdsáp, miután tapasztalta, hogy már mind a ketten csurom vizesek. – Ideje visszamenni, megszárítkozni.

-                          Ilyen hamar? – nyafogott a kisfiú. – Még csak most jöttünk ki!

-                          Meg fogsz fázni! – fogta komolyra a szót Lupin. – Gyerünk!

Azzal elindultak visszafelé. Sirius nem volt túlságosan lelkes, de azért ment.

-                          Máskor is kijöhetünk – próbálta engesztelni a kissé durcás fiút a varázsló.

-                          Felőlem – vonta meg a vállát a kis Tapmancs, és igyekezett minél közömbösebb arcot vágni. Remus csak megcsóválta a fejét, mert jól tudta, hogy mire megy ki a játék: Sirius nem nagyon hagyta magát kiengesztelni. Még ha ez meg is történt, akkor se nagyon mutatta ki.

-                          Tapi, figyelj! – szólt Lupin, amikor megálltak a ház ajtaja előtt. – Nemsoká megint el kell mennem egy napra.  

-                          Tudom – vágott közbe Black.

-                          Honnan? – vonta fel a szemöldökét Holdsáp.  Először arra gondolt, hogy Tonks, vagy valaki más már szólt Siriusnak, de a következő pillanatban igencsak meglepődött a kisfiú szavain.

-                          Tudom, hogy hova szoktál elmenni – válaszolt a gyerek. – Már a második holdtölte után rájöttem, hogy vérfarkas vagy. Vagyis, akkor még csak sejtettem. Honnan jöttél rá? – kérdezte csodálkozva.

-                          Nem fontos – vonta meg a vállát a fiú, aztán elmosolyodott.

Remus egy percig csak tátogott. Magán kívül volt a döbbenettől. Más gyerek ilyenkor már rég elmenekült volna, vagy ráuszított volna valakit, de Sirius egy szót sem szólt, és ugyan úgy viselkedett vele, mint azelőtt. Amikor a Roxfortban jöttek rá Jamesszel, akkor már 13 évesek voltak, és jóval érettebbek, mint a fiúcska jelen pillanatban.

-                          Engem nem érdekel különösebben, hogy mi vagy – szólt komoly arccal Tapmancs. -, hiszen ezerszer normálisabb vagy velem, mint a szüleim.

-                          Te… te… hihetetlen vagy! – suttogta a férfi kis szünet után, miközben megfogta a fiú vállát.

Sirius elvigyorodott, aztán egy hirtelen mozdulattal megölelte a férfit. Remus még az előző meglepetés hatása alatt volt, ezért kissé esetlenül viszonozta az ölelést, majd mikor Black eltávolodott tőle, mosolyogva megsimogatta a vizes haját.

-                          Most már tényleg menjünk! – sóhajtott, aztán kinyitotta az ajtót, és mind a ketten bementek.

A vacsora remek hangulatban telt. Sirius degeszre tömte a hasát, Remus pedig gondolataiba merülve figyelte őt. El sem hitte, hogy a fiúcska ilyen könnyen megbarátkozik a helyzettel, de mindenesetre boldogsággal töltötte el a dolog. Egészen addig töprengett, amíg Tonks meg nem fogta a kezét.

- Na, milyen volt a séta? – kérdezte mosolyogva a lány.

- Egész kellemes. – válaszolt Lupin.

- Látod, mondtam én, hogy nem kell aggódni!

- Azért nem árt az elővigyázatosság.

- Akkor majd legközelebb én is veletek megyek.

- Gyere, ha gondolod!

Eközben Sirius teli szájjal igyekezett válaszolni a neki feltett kérdésekre. Az ikrek faggatták, hogy hogyan tudja hasznosítani a tőlük kapott holmikat. Végül Mrs. Weasley szúrós pillantása hallgattatta el a fiúkat. Sirius magában kuncogott, és örült, hogy végre nyugodtan folytathatja az evést. Kivételesen jó hangulat volt, nem pedig az a nyomott, ellenséges, amit a fiú eddigi karácsonyai alatt tapasztalt.

-                          Sirius tudja, hogy mi vagyok – nézett felesége szemébe Lupin. – Rájött.

-                          Tényleg? – tátotta el a száját Tonks. – Ahhoz képest elég jól elvan veled.

-                          Igen. – mosolygott a férfi. – Sirius már csak ilyen. Sosem tudod, mit várhatsz tőle.  

-                          Honnan tudta meg? - kérdezte a lány.

-                          Azt nem tudom. – felelt elgondolkozva a férfi. – De az a lényeg, hogy nem fél.

Mind a ketten elmosolyodtak, aztán ők is bekapcsolódtak a vidám társalgásba.

            Mindenki remekül érezte magát. A Rend tagjai, a Weasley - gyerekek, Harry és Hermione is mond ott voltak. Csak egyvalaki hiányzott…