2. fejezet

Már két hét eltelt az évnyitó óta. Vasárnap van. Ennyi idő alatt sikerült kiismernem az osztálytársaimat és tanáraimat. Már össze is haverkodtam néhány emberrel, és már tudom, melyik tantárgyakat utálom a legjobban. Sorrendben: matek, fizika, biológia és történelem. A matekot csak azért, mert egyáltalán nem tudok számolni, és egész órán nem értek semmit. Legszívesebben végigaludnám az egészet, de sajnos ezt nem tehetem meg, mert ha a tanár észreveszi, akkor kiküld a táblához, és én éghetek az egész osztály előtt a nagy tudásommal. Nem mintha ők sokkal jobbak lennének, mint én, de akkor is! A fizikát azért utálom, mert túl sok köze van a matekhoz, és ezért alig értek belőle valamit. A biológiát azért, mert épp a biokémia résznél tartunk, amiről szintén füstöm sincs. Nyáron próbáltam tanulni egy kis kémiát, de az ilyen kotyvasztásos marhaságok sosem voltak az erősségeim. A történelmet azért, mert az osztályfőnök tartja, akiről már első ránézésre megállapítottam, hogy egy hárpia. Ráadásul még iszonyú ronda is. Az órái felét osztályfőnöki dolgokkal dumálja el, ezért még az osztályfőnöki órákon is kénytelenek vagyunk történelmet tanulni. Az órái elképzelhetetlenül unalmasak, így legtöbbször végigalszom őket. Az osztály rémálma az, amikor valamit be kell írni az ellenőrzőbe, amit utána a banya aláír. Balszerencsénkre nem beszedi, hanem körbemegy, és mindenkinek külön aláfirkálja. Ez viszont azzal jár, hogy le kell hajolnia, úgyhogy teljes kilátás nyílik a kicsinek és szépnek egyáltalán nem nevezhető hátsójára. Ilyenkor az osztály gyengébb idegzetű tagjai elfordulnak, vagy eltakarják a szemüket.

            Én egyszer megpróbáltam, hogy végignézem a műveletet, de fél másodpercnél én sem bírtam tovább. Utána napokig úgy éreztem, hogy nincs szükségem többé nőkre. Szerencsére, azóta már túltettem magam ezen a traumán, úgyhogy nem kellett ráfanyalodnom a saját nememre. Persze tanultam az esetből, és ezek után én is megtettem a kellő óvintézkedéseket.

            Jelenleg épp az íróasztalom mellett ülök, és a mateklecke fölé görnyedek. Már fél órája próbálok megoldani egy példát, de egyszerűen nem sikerül. Mi a fene az, hogy harmadik-gyök-négyszer-ötödik-gyök-három? MI VAN? Mérgemben elhajítom a könyvet és a füzetet, aztán hátradőlök a széken, és fölteszem a lábam az asztalra. Hátrahajtom a fejem, és becsukom a szememet.

-         Csak nem mérges valamiért a pici baba? – hallom a hátam mögül. Olyan hirtelen ugrok föl, hogy kishíjján leesek a székről. 

-         Mit akarsz, Bella? – fordulok drága unokanővérem felé, miközben megpróbálok a lehető legunottabb fejet vágni.

-         Csak jöttem, hogy segítsek az apróságnak! – gügyög felém. – Úgy hallom, nem tudja tartani a muglik szintjét.

Érzem, hogy elönt a vágy, hogy valami keménybe döngöljem a fejét, de ennek ellenére nyugalmat erőltetek magamra, és a lehető leghiggadtabban válaszolok.

-         Nincs semmi baj, csak nem szeretem, ha olyanok szólnak bele a dolgaimba, akik még a saját nevüket sem tudják helyesen leírni.

-         Ne beszélj nekem, te kis pondró! Épp eleget járattad már le a családot az ostobaságaiddal! – sziszegi kipirosodott arccal. Magam is megdöbbenek a hirtelen stílusváltásán, de hamar visszanyerem a higgadtságomat.

-         Én égetem le a családot? Szerintem az sokkal gázabb, amikor te kiállsz az utcasarokra! – vágok vissza leplezetlen jókedvvel.

-         Te.. Te… Te kis… - hápogja a méregtől fuldokolva. - Fordulj fel!  - kiálltja hisztérikusan, aztán kirohan a szobámból.

Eresztek egy elégedett vigyort, aztán újonnan jött jókedvemben megint nekiállok a mateklecke kivégzésének.

Jaj, de utálok korán kelni! Hajnali hat óra van, és én erőt gyűjtök, hogy fel tudjak kelni. Sietnem kell, mert fél óra múlva indulok suliba. Mennyivel kényelmesebb volt a Roxfortban, amikor elég volt fél nyolckor is fölkelni! De mindegy. Most ez van, ezt kell szeretni. De ki az a hülye, aki szeret korán kelni?

Végre erőt veszek magamon, és kimászom a meleg takaró alól. Nagyot ásítva, elindulok a ruhásszekrény felé, de az út közepén heverő táskám elállja az utat. Megpróbálom átlépni, de nem jön össze, így elvágódom. Cifra káromkodások közepette feltápászkodok, és befejezem, amit elkezdtem. Mondtam már, hogy utálom a hétfőt?

Amint sikerült felöltöznöm, nagy ásítások közepette levánszorgok a konyhába, hogy keressek valami ehetőt, amit elvigyek. Muszáj kaját vinnem, mert ilyen korán reggel még nem tudok enni, és ma hét órám lesz, így pont éhen halok, mire hazaérek. Hogy utálom, amikor hét órán keresztül ott kell lennem, mikor lenne jobb dolgom is. Sokkal jobban szeretnék például aludni. Az a legrosszabb az egészben, hogy tesivel kezdünk. Mit ne mondjak, ez se tartozik a kedvenc tantárgyaim közé. Nem lenne vele semmi bajom, ha nem ez a vén alkoholista banya lenne a tanárunk. Az egy igazi szadista. Nem, nem azért mert olyan keményen megdolgoztatna. A valódi ok az, hogy akik valamelyik gyakorlatot nem tudják tökéletesen teljesíteni, azokkal vigyorogva közli, hogy még egyszer meg kell ismételnie. Szerencsre velem ilyen még sose történt.

            Körülnézek a konyhában de semmi olyat nem találok, ami a fogamra való, így hát megrántom a vállamat, aztán szépen otthagyom a lakást. Majd a büfében veszek valami kaját. Hidegebb van, mint gondoltam. A vékony, bőszáru farmer nem sokat melegít, ezért mire odaérek a buszmegállóba, már teljesen megfagyott a térdem. Nem is azért vettem föl ezt a kényelmes ruhadarabot, hogy melegítsen. Ennek két oka van. Az egyik, hogy tök jól áll, a másik pedig, hogy anyámat idegesítem vele. Ahogy mondani szokta: „Egy Black nem öltözhet úgy, mint egy utcagyerek!”

            Végre megérkezik a busz, de túl sokan vannak rajta, ezért inkább nem szállok föl rá. Teljesen mindegy, hogy melyikkel megyek, mert úgyis pár perc múlva itt a következő. Kissé gúnyosan mosolyogva nézem, ahogy egy középkorú nő rikácsol a többi utasnak, hogy menjenek egy kicsit hátrébb, hogy ő is felférjen, közben átgondolom, hogy mi az, amit nem felejtettem itthon. Tudniillik még eddig nem volt olyan nap, hogy ne hagytam volna otthon valamit. Most épp az irodalom könyvemről sikerült megfeledkeznem. Na mindegy.  Az irodalomtanár, akit Hexameternek* neveztem el, elég engedékeny, így még senkire sem szabott ki még emiatt komolyabb büntetést. Bezzeg, amikor a törikönyvet hagytam otthon! Nem győztem utána írni azt a sok büntetőfeladatot, amivel Darrancs** értékelte a történteket.

            Időközben lefékez előttem a busz, de mielőtt még fölpattanhatnék, egy öreglány betolakszik elém.

-         Már megint nem lesz helyem! – zsörtölődik a vénasszony. – Ezek a megátalkodott fiatalok képtelenek átadni a helyüket! Én végigdolgoztam az egész életemet, ezek viszont csak lustálkodnak, és csak a szórakozáson jár az eszük! Arra nem képesek., hogy egy ilyen idős hölgynek átadják a helyüket! Mit képzelnek ezek magukról?!

Nem válaszolok neki, de olyan megvetően bámulok rá, hogy egy jobb érzésű hölgy elpirulna szégyenében. Ezzel szemben a kedves nénike tovább folytatja nem túl kedves monológját a fiatalok lehetetlen viselkedéséről. Ez nem is zavarna, de az, hogy minden szem rám szegeződik, igen zavaró tud lenni. Most rajtam a pirulás sora. Nem, nem szégyenemben pirulok el, hanem mérgemben. Hogy lehet ilyen pofátlan valaki? Attól még, hogy öreg, nem kell betolakodni elém. Különben is! Én sem tudtam volna hová leülni, mert az összes hely foglalt. Fogom magam és kiállok a sorból. Majd megvárom a következő buszt. Nincs kedvem egy levegőt szívni ezzel a vén szipirtyóval. Talán nem fogok elkésni.

            A következő busz később érkezik, mint gondoltam. Idegesen pillantok az órámra. Már hét óra elmúlt tíz perccel. Nagyon reménykedem, hogy nem lesz dugó, mert különben tényleg nem fogok beérni. A legrosszabb az egészben, hogy tesivel kezdünk, szóval még át is kell öltöznöm. Régebben nem nagyon zavartattam magam a késések miatt, de itt, ha nem tudom igazolni, képesek behívni a szüleimet az iskolába, azt meg nem kell elmondanom, hogy milyen következményekkel járhat…

Idegesen toporgok, aztán meglátom, hogy a távolban már közeledik felénk a nagy sárga vasaló***

. Nagy örömömben előkapom a bérletemet, és még egyszer ránézek az órámra. Csak ne késsek el! Csak ne késsek el!

Szerencsére nem kerültem dugóba, és még helyem is volt. Ültem a buszon. Reggel! Ilyen is csak egyszer van az életben. Talán mégsem utálom annyira a hétfőt.

Az előbbi kijelentésemet azonnal visszaszívom, amikor megpillantom Davidet. Igazam volt vele kapcsolatban. Egy hülye stréber! Állandóan nyalizik a tanároknak, és mindig kikönyörgi a jobb jegyeket. Minden órára készül, és mindig elkészíti a házi feladatokat. Ő az osztály büszkesége. Mindig neki van igaza, és ő mindenkinél okosabb, és persze az ő apja jogász, úgyhogy ő mindent megtehet, amit akar. Mindenkivel lekezelően bánik (legfőképpen velem), és én ettől a viselkedéstől agyvérzést kapok. Leginkább Malfoyra emlékeztet, de David legalább nem akar senkit kiirtani. Az egy dolog, hogy mindig elegánsan öltözik, de az, hogy állandóan nekem dumál arról, hogy milyen igazságtalanság, hogy ötös helyett csak négyest kapott az egyenesen felháborító. Egyszerűen nem veszi észre, hogy nem érdekel!

Lelassítom a lépteimet, és reménykedem benne, hogy nem fordul hátra. Nem sokkal előttem jár, ezért én néha-néha megállok, és kotorászok egy kicsit a táskámban. Mikor végre sikerül biztonságos távolságot teremtenem magunk között, a megszokott tempóban folytatom utamat az iskola felé.

*Hexameter: Hat verslábból áll, az ötödik versláb mindig dactilus, a többi vagy dactilus, vagy spondeus. – Ez áll az irodalomkönyvembe. Azért neveztem el így a tanárt, mert minden órán legalább tízszer elhagyja a száját a hexameter szó.

** Darrancs: az ofő, vagyis Mrs. Daring.

*** nagy sárga vasaló: alias busz. Nálunk mostanában sárgának álcázott zöld buszok járnak, amik nagyok, és ha elütnek, akkor kivasalódsz.