Szörnyű nyaram volt! Ne is kérdezzetek róla semmit! Csak így röviden tömören annyi történt, hogy, amikor hazaértem a Roxfortból, anyámék szokás szerint leoltottak, mert mugliivadékokkal barátkozok. Persze én nem hagyom szó nélkül, hogy akárki sértegesse a barátaimat, ezért visszavágtam. Emiatt csúnya veszekedés tört ki, aminek a vége az lett, hogy egy egész évig mugliiskolába kell járnom. Nem tudom, hogy anyáméknak hogyan sikerült elrendezniük a dolgot, de tudniillik, ők mindenre képesek, hogy megutáltassák velem, a nagy Black család reménységével, a muglikat. De van egy olyan érzésem, hogy ez nem fog nekik sikerülni…

Emiatt az egész nyaram azzal telt, hogy megtanuljam azt, amit a többi diák tíz év alatt. Hát nem katasztrófa? Ezek után bátran kijelenthetem a drága jó édesanyámról, és édesapámról, hogy nem teljesen normálisak. Még nem tudom, hogy egy év kihagyás után, hogyan fogom folytatni tanulmányaimat a Roxfortban, de mindenesetre nem szeretnék Regulus évfolyamába kerülni. Már csak azért sem, mert akkor meg kell válnom a barátaimtól. Lehet, hogy éppen ez anyámék célja. De teljesen mindegy, nem idegesítem magam rajta.

Jelenleg éppen egy mugli buszon utazok új gimnáziumom felé, ahol kapásból bekerülök egy tizenegyedikes osztályba. A tankönyveimet még nem kaptam meg, mert azt csak a harmadik tanítási napon lehet megvásárolni az iskolában. Kíváncsi vagyok, hogy milyenek lesznek az új osztálytársak és az új tanárok. Még mindegyiknek ki kell ismernem a gyenge pontjait. Azt hiszem, hogy a mai naptól fenekestül felfordul az iskola unalmas élete.

            Hirtelen fékez a busz, és én kizökkenve előbbi gondolatmenetemből, kinézek a homályos ablakon. Mindenhol hatalmas szürke panelházak és rengeteg autó. Amikor végre sikerül leszállnom a buszról, megszédülök. Rettenetesen büdös van. Olyan, mintha egyenesen az orromba nyomatták volna a füstöt.

            Miután elmúlik a hirtelen jött rosszullétem, körbenézek, és rádöbbenek, hogy fogalmam sincs, merre kell menni. Látom, hogy rajtam kívül vannak itt más ünneplőbe öltözött kamaszok, ezért jobb ötletem nem lévén, elindulok utánuk. Néhány percnyi gyaloglás után meg is pillantom az iskolát. Kicsit elkedvetlenedek, amikor meglátom a nagy fehér épületet, amiben első pillantásra semmi érdekeset nem találok, de azért nem adom fel a reményt. Hátha nem is lesz olyan szörnyű. Az a lényeg, hogy ne úgy fogjam fel, mint egy katasztrófát, végül is csak lesz valahogy.

            Ahogy belépek, körbenézek a nagy termen, amibe csöppentem. Mindenhol fiatal muglik vannak kisebb-nagyobb csoportokba gyülekezve, és vidáman beszélgetnek. Végre meglátom, amit keresek: egy táblát, ahová ki van írva, hogy az új tanulók melyik osztályba kerülnek. Sietve átvágok a helyiségen, és szememmel elkezdem keresni a nevemet.

            Igen, megtaláltam! Sirius Black – 11. E osztály, első emelet 23-as terem. Ránézek az órámra, aztán elindulok fölfelé a lépcsőn. Többen jönnek velem szemben lefelé, és majdnem mindenki megbámul. Mi van, nem láttatok még fehér embert? Felcaplatok a lépcsőn, aztán elindulok a folyosón, közben végig az ajtókra kitett táblákat lesem. Végre meg is pillantok egyet, amin ez áll: 11. E. Benyitok, és abban a pillanatban egyszerre szegeződik rám vagy harminc szempár. Zavartan megköszörülöm a torkom aztán belépek.

-         Sziasztok! – köszönök jó hangosan, nehogy azt higgyék, hogy tutyi-mutyi vagyok.

Néhányan elmorognak valami köszönésfélét, a többiek pedig unottan visszafordulnak a padtársukhoz. Körbenézek, hátha találok még üres helyet. Szerencsére az ablak melletti legutolsó padban még van egy hely, ezért elindulok felé. Mikor odaérek rávillantom ellenállhatatlan mosolyomat a pad másik oldalán ülő hosszú szőke hajú lányra.

-         Leülhetek melléd? – kérdezem magamhoz képest kedves hangon.

-         Persze – felel megszeppenten a lány, aztán mikor helyet foglalok mellette, odasúgja nekem: - Épp most ment el az ofő, hogy megkeressen téged. Attól félek, most fél órát fog még hápogni neked!

Erre egy laza mozdulattal megvonom a vállamat, aztán kényelmesen elterülök a széken. Egy pillanat múlva eszembe jut, hogy bunkó módon még csak be sem mutatkoztam a lánynak.

-         Sirius Black vagyok – nyújtom felé a kezem.

-         Én pedig Rebecca Tailer – mondja, miközben megszorítja a kezemet. – Melyik suliból jöttél?

-         Nem hiszem, hogy ismered, egy vidéki iskola – hazudom szemrebbenés nélkül. Nem szeretek hazudni, de most sajnos kénytelen vagyok.

-         Értem! – feleli a lány, aztán lehajol, hogy előszedje a tolltartóját és a jegyzetfüzetét a táskájából.

A következő pillanatban kicsapódik az ajtó, és megjelenik benne egy ronda vén banya. Komolyan mondom, csodálom, hogy befér az ajtón. A feszes kis ruciijaiban úgy néz ki, mint egy nagy gusztustalan hernyó. Igyekszem visszatartani kitörni készülő röhögőgörcsömet, de még így is szélesen vigyorgok.

            Mindenki fölpattan a székből, majd vigyázzállásban merednek a tanárnő felé.

-         Sirius Black! – rikácsolja a nyanya, ahogy észrevesz engem.

-         Igen? – kérdezek vissza, kissé gúnyosan.

-         Ne szemtelenkedjen, Black! Ne szemtelenkedjen, mert nagyon megbánja! – szól vészjósló hangon, miközben elindul a tanári asztal felé.

Még midig nem tudom elfojtani a vigyoromat, ezért az ablak felé fordulva eltakarom a számat. Érzem, hogy Rebecca oldalról megbökdös, ezért minden arcizmomat megfeszítve komoly képet vágok, és visszafordulok a tanár felé, aki dühös szemeket mereszt rám.

-         Elnézést tanárnő! Egy kicsit megfáztam! – mentegetőzők, de a hangom vidám csengését nem tudom eltitkolni.

-         Örülök, hogy jó kedvében van, Mr. Black, de most már szeretném, ha végre megnézhetnénk az igazgató úr köszöntőbeszédét! – válaszol fensőbbséges hangon. – David, legyen szíves, kapcsolja be a televíziót!

Egy magas, szemüveges fiú fölpattan az első sorból, és odalép a tanári asztal melletti állványon álló tévéhez, hogy teljesítse küldetését. Néhány percnyi szenvedés után végre sikerül behoznia azt a csatornát, amin az iskola műsorai vannak, ám fekete fehéren. Mindent a szent cél érdekében!

            Miután a David névre hallgató, első látásra strébernek tűnő személy leül, már látjuk is az igazgatót, aki egy emelvényen állva üdvözli a gólyákat. Én persze most sem vagyok hajlandó odafigyelni, ugyanis sokkal fontosabb dolgom akadt. Történetesen a plafon tanulmányozása, és a pad rajztáblaként való alkalmazásának kipróbálása. Sajnos most nem merek Pipogyusz-karikatúrákat, és cikeszt kergető James Pottereket rajzolni, mert nagy a valószínűsége, hogy az osztálytársaim dilinyósnak tartanának, és szóba sem állnának velem.

A nagy munka közben feltűnik, hogy az előttem ülő lány folyamatosan a haját piszkálgatja. Hol hátra dobja, aztán előre, aztán megint hátra, hol pedig elővesz egy kis tükröt, és a sminkjét igazítja. Már most látom, hogy nem ő lesz a kedvenc osztálytársnőm.

Ezen kívül arra a következtetésre jutok, hogy az osztályban jelentősen kisebb a hímnemű egyedek száma, mint a nő neműeké. Magamon kívül négy fiút, és huszonhat lányt számoltam össze.

Ahogy véget ér az igazgató beszéde, az ofő kezd bele egy újabba. Szokásomhoz híven most sem figyelek, ehelyett folytatom az osztálytársaim megfigyelését.  Annyira jól elszórakoztatom magam, hogy összerezzenek, amikor meghallom a csengőt. Az osztályfőnök elhallgat, az osztálytársaim pedig fölállnak, aztán kis csoportokban elindulnak kifelé a teremből. Én is követem őket, mert úgy érzem, most már éppen ideje meglátogatnom a mellékhelyiséget. Nincs túl messze az osztályteremtől, de ahogy belépek, rögtön átgondolom még egyszer, hogy biztos szükségem van-e rá. Igen, muszáj! Veszek egy nagy levegőt, aztán…

Ahogy kilépek, látom, hogy Rebecca mosolyogva jön felém egy csapat lánnyal a nyomában.

-         Hé, Black! Nincs kedved lejönni a büféhez? – szól egy félhosszú, fekete hajú lány.

-         Felőlem… - vonom meg a vállam, aztán a lányok társaságában elindulok lefelé a lépcsőn.

Kissé idegesít, hogy folyton röhögcsélnek, de valahogy mégis szimpatikusak. Észreveszem, hogy a legtöbb diák, akik mellett elhaladunk, furcsa szemekkel bámul utánunk. Végre megérkezünk, és tapasztalhatom, hogy a lányoknak esze ágában sincs vásárolni. A helységben több helyütt asztalok vannak felállítva, és mi letelepedünk az egyikhez.

-         Unod már az ofő szövegelését, mi? – fordul felém az a fekete hajú lány, aki lecsalt ide.

-         Hát, ja! – felelem némi habozás után. – Főleg úgy, hogy füstöm sincs, miről dumált.

-         Üdvözlünk a csapatban! – vigyorog rám egy vörös hajú.

-         Jobb is lesz, ha már most ismertetjük veled a haditervet! – mosolyog Rebecca. – Idén végre le fogjuk váltatni a vénasszonyt.

-         Kuss, Becky! – szól rá barátnőjére egy barna göndör hajú csaj. – Még annyira nem ismeri, hogy egyetérthessen velünk.

-         De azért jó lenne, ha nyernénk még egy szövetségest! – szól közbe a vörös hajú.

Amíg a lányok egymással civakodnak, addig én unalmas fejet vágva nézegetem a többi tanulót. Vannak köztük teljesen különleges egyedek is, de a legtöbbjüknek fekete vagy vörös haja van, szemük (a fiúkat is beleértve) sötét szemceruzával kihúzva, ünneplő ruhájuk láncokkal és szegecsekkel teletűzdelve. Vannak viszont olyanok is, akiknek a haja szög-egyenesre kihúzva és oldalra fésülve keretezi nem túl sok értelemről árulkodó arcukat. Tudom, hogy hívják ezeket! Még James beszélt róluk régebben. Ezek az emo-sok! Micsoda egy népség! Azt hiszik, hogy olyan szörnyű az életük, ezért folyamatosan véget akarnak neki vetni, úgy, hogy vagdossák az ereiket. Azt hiszik, tudják, mi az a szenvedés, pedig még csak nem is ismerik anyámat!

            Még lenne mit gondolnom róluk, de meghallom a csengőt, és sóhajtok egyet. A lányok fölpattannak, és már indulnak is a lépcső felé.

-         Sirius! – kiabál vissza Rebecca. – Gyere te is, mert a Tehén le fogja üvölteni a fejedet, ha elkésel!

-         Jól van, megyek! – válaszolok, aztán csigalassúsággal felállok, és ugyanolyan tempót diktálva indulok meg az osztályterem felé.