Lassan véget ért az ősz, és beköszöntött a tél. Nagy pelyhekben szálingózott a hó, és Sirius másra sem vágyott jobban, mint egy kiadós hócsatára a barátaival. Kissé furcsállta, hogy James és a többiek még nem is adtak magukról életjelet, de voltak más dolgok is, amik szemet szúrtak neki.

Ahányszor a kezébe vette a Reggeli Profétát, mindig ugyan az volt az évszám, tehát nem nyomtatták el. Ezt az információt még Remusszal és Tonksszal sem osztotta meg, mivel biztos volt benne, hogy mind a ketten újabb hazugsággal válaszolnának. Ennek ellenére is nagyon szerette őket, hiszen sokkal jobbak voltak hozzá, mint a szülei, de tudta hogy, ha az ő érdekében teszik is, de hazudnak.

 A sok beszélgetés, amit a felnőttek folytattak, és az a sok megválaszolatlan kérdés gyanút ébresztett benne. Biztos volt benne, hogy valami nagyon nagy dolgok mozgolódnak a felszín alatt, és őt ebbe a dologba semmiképpen sem akarják belevonni. Csak hát az itt a bökkenő, hogy Sirius Blacket nem lehet kihagyni mindenféle izgalmas kalandból, csak egy olyan apróság miatt, hogy veszély. Emiatt a kisfiú úgy gondolta, ideje belekezdeni egy információszerző hadjáratba...

A másik lényeges dolog, ami nem hagyta nyugodni a fantáziáját, az Lupin volt. Feltűnt neki, hogy mindig telihold előtt, és után olyan beteges. És persze akkor kell elmennie is. A kérdezgetés ezen a téren sem kecsegtetett túl sok eredménnyel, de azért egy próbát megért. A második legelérhetőbb információforrás a családi könyvtár volt, ahol a szokásos, unalmas szépirodalmi műveken kívül, rengeteg szótár, lexikon, és egyéb ismeretterjesztő könyvet tároltak.

A kis Tapmancs némi keresgélés, és egyeztetés után arra a következtetésre jutott, hogy az ő drága, szeretett Remus Lupinja nem más, mint egy valódi vérfarkas. Először kissé elrettentette ez a gondolat, de ahogy belegondolt, hogy a férfi mindig is kedves és türelmes volt vele, rájött, hogy az lesz a legjobb megoldás, ha hallgat a dologról.

A karácsony közeledtével felbolydult az egész ház. A Black család koszos, poros, komor hangulatú, szürke háza, egy szempillantás alatt vidám családi fészekké változott. A Weasley házaspár úgy döntött, hogy az ünnepeket a Rend főhadiszállásán töltik, és ide várják a gyerekeiket is. Sirius nagyon boldog volt, hogy viszont láthatja Fredet és George-ot. Ők voltak az egyetlen fiatalkorú barátai, de őket is akkor látta utoljára, amikor megajándékozták azzal a rengeteg mindennel.

A Rend tagjai sűrűbben jelentek meg a házban, és most, a karácsony közeledtével, valahogy ők is jobb hangulatban voltak. A holdtölte pont a két ünnep közé esett, ezért Remus, ha betegesen is, de élvezte a készülődést. Kissé furcsállotta, hogy a kis Sirius annyi időt tölt a könyvtárban, de nem zavartatta magát emiatt.

            Már csak egy nap volt hátra karácsonyig, és Siriusnak egyre jobban hiányzott a családja. Igaz, hogy sosem érezhette azt a szeretetet, amit más gyerek természetesnek vett, de mégiscsak a családja volt. Már nem is merte megkérdezni, hogy tud-e valaki valamit róluk, mert biztos volt benne, hogy nem kapja meg a választ.

            Az egész délutánt a szobájában töltötte. Kissé unatkozott egyedül, ezért úgy döntött, hogy megkeresi Remust. Ahogy kilépett a folyosóra, mindenütt fagyöngy, műhó, és egyéb karácsonyi díszek fogadták. Vidáman szaladt le a lépcsőn egészen a földszintig, ahol aztán le kellett lassítania, nehogy felzavarja anyja portréját, amely a legkisebb zajra is képes felébredni, és éktelen lármát csapni az ordítozásával. Halkan ellopakodott a konyháig, aztán az ajtóhoz érve megtorpant.  

            Ismeretlen hangok ütötték meg a fülét. Eddig azt hitte, hogy már mindenkit ismer, aki ebben a házban van, de úgy látszik tévedett. Ijedten rezzent össze, amikor érezte, hogy valami a lábához ér. Lenézett, és egy nagy, kövér, karikalábú macska pislogott vissza rá. Sirius lehajolt, hogy megsimogassa, és ekkor az állat hangos dorombolással, és nyávogással hozzádörgölőzött.

-                          Menj innen! – suttogta mérgesen, mert attól félt, hogy az idegenek meghallják a nyávogást.

A macska erre sértődött pofát vágott, és vörös farkát zászlóként lengetve, otthagyta a kisfiút.

 Egy ideig hallgatózott, de elfojtott, suttogó hangokon kívül nem sok minden jutott el hozzá. Lazaságot erőltetve magára, vállat vont, aztán, lesz, ami lesz, benyitott…

Amíg Mrs. Weasley valami karácsonyi süti elkészítésével foglalkozott, addig Remus az asztalnál ült, és gondolataiba merülve teát szürcsölgetett. Rettenetesen sajnálta a kis Tapmancsot, amiatt, hogy ismét hazudnia kell neki, hiszen biztos volt benne, hogy a kisfiú újból kérdezgetni fog a családja felől. De ő most nem mondhatja meg neki az igazságot. Most nem. Karácsony van, és azt akarta, ha Sirius végre boldog legyen, és megtapasztalhassa, mi is a karácsony lényege, ami a Black családnál csak magamutogatásról, és másokkal való ellenségeskedésről szólt.

            Kopogtattak az ajtón. Remus ijedtében visszaköpte a teát a bögrébe. Idegesen az asszony felé sandított, aki értetlenkedve bámult vissza rá..

-                          Majd én megnézem! – ajánlkozott fel Mrs. Weasley, amikor látta, hogy Remus milyen nehezen tápászkodik fel a székből. Már csak néhány nap volt hárta teliholdig, ezért nagyon le volt gyengülve.

-                          Rendben van! – sóhajtott a férfi, aztán visszaereszkedett a székbe.

Addig az asszony gyorsan kisietett a helyiségből, és alig egy perc múlva visszatért, sarkában három fiatallal. Az egyikük, egy magas, vörös hajú gyerek volt, a Weasley házaspár legfiatalabb fia: Ron . A másik, egy bozontos, barna hajú lány, Hermione Granger, a harmadik pedig egy vékony, kócos, fekete hajú, szemüveges fiú, homlokán egy villám alakú sebhellyel: Harry Potter. Mind a hárman nagyon fáradtnak és megviseltnek látszottak. Aki rájuk nézett, láthatta, hogy fiatal koruk ellenére, mennyi súlyos teher nehezedik a vállukra.

- Jó napot Lupin professzor! – köszöntek egyszerre, amikor meglátták az asztal mellett gubbasztó férfit.

- Sziasztok! – erőltetett magára mosolyt Remus. – Örülök, hogy itt vagytok!

- Hozzak nektek valamit? – kérdezte vidáman Molly. – Csináltam levest. Kértek?

- Nagyon szépen megköszönnénk, Mrs. Weasley! – bólogatott Hermione.

Ekkor kinyílt az ajtó, és betoppant rajta a mosolygós arcú Arthur Weasley. Amikor meglátta a három gyereket, szélesre tárta a karját, és nyájasan köszöntötte őket. Remus testét újra átjárta a fájdalom. Összeszorította a fogát, és minden erejével azon volt, nehogy összeessen. Már nem is tudott odafigyelni a beszélgetésre.

            Mikor kissé enyhültek a kínjai, eszébe jutott Sirius. Idegesen az ajkába harapott, hiszen bármelyik pillanatban betoppanhat, és Harryék semmit sem tudnak róla. Megköszörülte a torkát, hogy magára terelje Mr. Weasley figyelmét.

-                          Arthur! Beszélnünk kell róla nekik! – suttogta alig hallhatóan.

-                          Persze, igazad van! – válaszolt az idősebb férfi pillanatnyi gondolkozás után, majd a fiatalokhoz fordult. – Azt hiszem… Azt hiszem, jobb lesz. ha szólok, mielőtt még magatok tapasztaljátok…

-                          Tessék? – kérdezte tele szájjal Ron.

Mind a hárman elcsendesedtek, és némán, komoly arccal meredtek a férfire.

-                          Szóval, az van, hogy… Hát hol is kezdjem? – tűnődött hangosan Mr. Weasley.

-                          Figyeljetek! Sirius visszajött! – hadarta türelmetlenül Remus, mert már nem akarta tovább húzni az időt, hisz így is szerencséjük volt, hogy a kisfiú még nem jött le.

-                          Micsoda? – pattant föl Harry. – Hol van most? Beszélni akarok vele!

-                          Gondolom, a szobájában, de VÁRJATOK! – csattant föl Holdsáp, amikor a három gyerek felállt az asztaltól, és elindult az ajtó felé. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedtek, aztán kérdő tekintettel a férfi felé fordultak.

-                          Látni akarom! – kiáltott vissza Harry. – Szükségünk van rá!

-                          Azt hiszem, Sirius nem lehet a segítségetekre! – csóválta a fejét szomorkásan Mrs. Weasley.

-                          Hogyhogy nem? – kérdezte idegesen Hermione. – Mi baja van Siriusnak?

-                          Gyertek vissza, és mindent elmondok, amit tudok! – folytatta ingerülten Lupin, aztán amikor a három jó barát megtette, amit kért folytatta: - Nem tudjuk, hogyan került vissza, és azt sem, hogy miért. Egyszer csak itt volt, de nagyon megváltozott. Legalábbis ahhoz képest, amilyen volt.

-                          De mégis mi ez az egész? – csapott az asztalra Harry. – Beszélni akarok Siriusszal!

-                          Csendesen! – intette le Holdsáp. – Azt hiszem, nemsokára beszélhetsz is vele, de előtte tudnod kell bizonyos dolgokat.

-                          Mégis miket? – halkította le a hangját a szemüveges fiú. – Nyögje már ki végre!

-                          Hát jó, rövid leszek, de kérlek, ne csináljatok semmiféle ostobaságot! Sirius most mindössze tizenegy éves, és nem emlékszik semmire. Ő még mindig abban a világban él, amikor mi voltunk elsősök.

-                          De hát mégis hogyan? – kérdezte csodálkozva Hermione.

-                          Nem tudjuk – felelt szomorúan Lupin.

-                          De ha ő visszajött, visszajöhet más is! – lelkendezett Harry. – Ha Sirius visszaemlékezne, hogy mi történt vele, akkor a segítségével vissza tudnánk hozni Dumbledore-t… vagy a szüleimet…

-                          Mégis hogyan beszéljünk vele? – rázta a fejét Holdsáp. – Hogy akarod elmagyarázni egy tizenegy éves gyereknek, aki ráadásul Sirius, hogy ő már halott, de visszatért. Szerinted hogyan fogja fogadni, hogy a családja, és a legjobb barátja meghalt, és hogy ennyi minden elveszett az életéből? Szerintetek mit fog szólni, ha megtudja, hogy a fél életét teljesen ártatlanul Azkabanban töltötte? Szerintetek mi lesz vele, ha ezt megtudja?

A három fiatal elgondolkozva meredt maga elé. Remus jól látta, hogy Harrynek idegességében remeg a keze.

- Talán így lesz a legjobb – folytatta Lupin kis idő múlva. - , hiszen visszakaphatja az elvesztett éveket…

- De professzor úr! – vágott közbe aggódó arccal Hermione. – Hogyan akar ennyi mindent titokban tartani előtte, főleg most?

- Nem tudom! – válaszolt kissé ingerülten a férfi. – Nem tudom…

Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett rajta egy megszeppent, fekete hajú fiúcska.

-                          Áh, Sirius! Jó hogy itt vagy! – szólt vidáman Mr. Weasley. – Bemutatom neked, Harryt, Ront, és Hermionét.

-                          Sziasztok! – köszönt szégyenlősen a kisfiú.

A három jó barát halkan viszonozta az üdvözlést, aztán zavart fészkelődésbe kezdtek. Sirius nem szólt semmit, csak leült a Lupin melletti székre, aztán lesütötte a szemét.

Nem tudta, hogy miért hozza zavarba ennyire a három fiatal jelenléte. Végül egy hang zökkentette ki a gondolataiból.

-                          Nagyon örülünk, hogy itt vagy! – szólt Hermione.

Sirius felkapta a fejét, és egyenesen rámeredt a lányra, aki erre fülig pirult. Nem volt benne teljesen biztos, de úgy tűnt neki, mintha a lány szemeiben könnyek csillogtak volna.

-                          Én is örülök! – válaszolt illedelmesen a kisfiú, aztán végignézett az idegeneken. A lányban, és a vörös hajú fiúban nem látott semmi különöset, de a másik fiú valahogy nagyon ismerős volt neki. Ahogy kicsit tovább szemlélte, rá is jött, hogy miért: majdnem teljesen olyan volt, mintha James Pottert látná idősebb kiadásban.

-                          Mi a vezetékneve a bagolynak? – fordult oda Lupinhoz.

-                          Bagolynak? – kérdezett vissza értetlenül a férfi, aztán amikor a kis Tapmancs Harry felé bökött elnevette magát. Hermione és Ron pedig a szájuk elé emelték a kezüket, és halkan kuncogtak.

-                          Ne legyél tiszteletlen! – próbálta fegyelmezni a fiúcskát Remus, de ő is alig tudta visszatartani a további nevetést.

Harry elmosolyodott, aztán egy perc töprengés után megszólalt:

-                          Harry Potter a nevem, nem pedig bagoly!

Ezen mindannyian jót nevettek, kivéve Siriust, aki döbbenetében eltátotta a száját.

-                          James nem is mondta, hogy van bátyja! – mondta csodálkozva.

-                          Tessék? – kérdezett vissza Harry.

-                          Te James bátyja vagy, nem?

Harry zavartan pislogott körbe az jelenlévőkön, aztán, amikor látta, hogy Remus megrázza a fejét így szólt:

-                          Nem, én nem a bátyja vagyok, csak egy távoli rokona.

-                          Értem. – felelt kissé szomorúan a fiúcska. – Csak azért gondoltam, mert annyira hasonlítasz rá. Nem tudsz róla valamit? Olyan régen találkoztam már vele, és még csak levelet sem kaptam tőle.

-                          Sajnos én is már nagyon régen találkoztam vele – mondta Harry, mert ez volt a legértelmesebb válasz, ami az eszébe jutott.

-                          Kár – hajtotta le a fejét szomorúan Sirius. – Pedig már nagyon hiányzik. Ő is meg Remus is. És még Peter is.

Harry az utolsó név hallatán kissé összerándult, de továbbra is mosolygott.

-                          Nagyon remélem, hogy itt maradtok az ünnepek alatt! – jött oda mosolyogva Molly.

-                          Hát persze anya, hiszen ezért jöttünk! – válaszolt neki Ron.

-                          Akkor rendben van! – mosolygott tovább az asszony, miközben ő is helyet foglalt.

Sirius érezte, hogy erőt vesz rajta az álmosság. Megpróbálta visszatartani az ásítását, de nem sikerült neki. Sajnos Holdsáp is pont abban a pillanatban fordult felé.

-                          Nem kéne neked már aludnod? – kérdezte türelmesen a férfi.

-                          Nem – hangzott az egyszerű, tömör, mindent magába foglaló válasz.

-                          Pedig jó lenne, ha mennél! – folytatta Remus.

-                          De én nem akarok még aludni! – ellenkezett a kisfiú. – Hagy maradjak még egy kicsit!

-                           Szó sem lehet róla! – vágott közbe Mrs. Weasley, miután vetett egy pillantást a falon lógó vén órára. – Már fél tíz elmúlt, úgyhogy neked már ágyban a helyed!

-                          De én nem vagyok már óvodás! – durcáskodott Black.

-                          Attól még nyugodtan lefeküdhetsz időben! – vágott vissza Holdsáp. – Különben is, Tonks is már alszik!

Sirius még akart mondani valamit, de inkább magában tartotta. Körbenézett a feléje forduló arcokon, aztán végül belegyezett.

- Jól van, megyek! – szólt lemondóan, aztán, ha kissé nehézkésen is, de elhagyta a konyhát.