Egész nap zuhogott az eső. Remus már korán reggel elment, Sirius pedig a nap nagy részét a szobájában gubbasztva töltötte. Rettenetesen unatkozott, de viszont kedve sem volt semmihez. Csak ült az ágyán, és bámult ki az ablakon. Még csak nem is tanult. Tudta, hogy Lupin ennek nem fog túlzottan örülni, de azt is tudta, hogy ha ennyire nincs kedve hozzá, akkor akármennyire erőlteti is, semmi nem marad meg a fejében.

 Rajta kívül csak Tonks volt a házban, ő viszont nem ért rá a kis Tapmanccsal foglalkozni, mert rá hárult a munka, ami régen Siriusé volt. Most neki kellett továbbítania az üzeneteket, amit a Rend tagjai küldtek egymásnak. Szinte ki se mozdult a konyhából, ami ilyenkor Sirius számára tiltott zónának számított.

A kisfiút persze nem hagyta nyugodni a dolog, és azt sem értette, miért van az, hogy a felnőttek bizonyos időnként összegyűlnek beszélgetni, és akkor őt sosem engedik oda. Már többször is megpróbált utána járni. Mivel a kérdezgetéssel nem jutott sokra, titokban odaosont az ajtóhoz, és hallgatózott. Ekkor viszont rá kellett jönnie, hogy a szobát különböző varázslatokkal védték le, hogy semmilyen információ ne kerülhessen napvilágra.

Már sötétedett, amikor valaki kopogott az ajtón.

-                          Szabad! – szólt bánatos hangon Sirius.

-                          Szia! – köszönt Tonks, amint belépett a szobába. – Ne haragudj, hogy nem tudtam veled lenni, de tudod, annyi dolgom volt ma, és…

-                          Tudom – vágott közbe a kisfiú, miközben a lány felé fordult.

-                          Nagyon unatkozol? – tette a fiú vállára a kezét Tonks.

Sirius lassan bólintott.

-                          Ha visszajön Remus, megpróbálok beszélni a többiekkel, hogy kivihessünk egy kicsit a házból – folytatta vidáman a nő.

-                          Tényleg? – élénkült fel Sirius. – Komolyan elvinnétek?

-                          Igen – bólogatott Tonks. – Rám is rám férne most egy kis kiruccanás!

-                          Az tök jó! – lelkendezett a kis Tapmancs, aztán elkomorodva összeráncolta a homlokát. – De Remus azt mondta, hogy nem mehetek sehova, mert túl veszélyes… Úgyse fognak elengedni.

-                          Majd még meglátjuk! – kacsintott Tonks, aztán fölállt, és elindult az ajtó felé. – Nem jössz le? – kérdezte visszafordulva.

-                          De! – rikkantotta a fiúcska aztán fölpattant az ágyról, és már szaladt is.

Mind a ketten az asztalnál ültek, és rajzoltak. Tonks mindig is szeretett rajzolni, és többen is elismerték, hogy tehetséges benne. Azt viszont soha nem tudta, hogy Sirius is képes ennyi idősen így bánni a ceruzával. Négy állatot készített. Az egyik egy apró patkány, a másik egy kecses szarvas, a harmadik egy farkas, a negyedik pedig egy nagy fekete kutya volt. Mindegyiket szépen árnyékolta, rendesen kidolgozta, és az arányaik is teljesen megfelelőek voltak. Tonks legnagyobb elképedésére, a rajz olyan hatást keltett, mintha az állatok valóságos élőlények lennének.

-                          Nagyon szépen rajzolsz! – jegyezte meg Tonks.

-                          Köszi! – válaszolt a kis Tapmancs, aki eddig nyelvét kissé kidugva alkotott. – Nem valami nagy cucc! Anyuénak sosem tetszik.

-                          De hát miért nem? – kérdezte kissé elcsodálkozva a nő. – hiszen ez nagyon szép!

-                          Jó, de ők nem szeretik, ha ceruzával rajzolok – felelt lemondóan a kisfiú. - Azt akarják, hogy fessek. Amióta a rajztanár azt mondta, hogy van hozzá tehetségem, azóta festőművészt akarnak belőlem csinálni. Pedig sima grafit-ceruzával sokkal jobban szeretek rajzolni. Azzal tök jól lehet árnyékolni, meg minden…

-                          Értelek. Én is jobban szeretem a grafitot! – mosolygott Tonks, aztán felállt az asztaltól, hogy kinyújtózhasson. – Anyudék meg nem tudják, mit veszítenek, ha nem hagynak úgy rajzolni, ahogy te szeretnél. – kacsintott. – De amíg itt vagy, úgy rajzolhatsz, ahogy neked tetszik!

-                          Bezzeg Regulus! – folytatta keserűen Tapmancs, oda sem figyelve a nőre. – Amit ő csinál az mindig jó! Pedig még csak egy egyenes vonalat sem tud húzni!

-                          Ne foglalkozz velük! – veregette meg a hátát a lány. – Az a lényeg, hogy te szeresd, amit csinálsz.

Sirius sóhajtott egyet, aztán lerakta a ceruzát és karba tette a kezét. Kezdett álmos lenni, de még nem akart elaludni. Nagy nehezen elfojtott egy ásítást, aztán ő is felállt.

-                          Annyira hasonlítasz az unokanővéremre, Andromedára! – szólt, miközben odasétált a konyhaszekrényhez, hogy poharakat vehessen elő. – Kérsz inni?

-                          Nem, köszönöm! – felelt Tonks. – Komolyan hasonlítok rá?

-                          Aha! – mondta a kisfiú, miközben kinyitotta a hűtő ajtaját, és egy kis kotorászás után elővett egy üveg kólát.

-                          Na azt már nem! – nevetett a lány, aztán odasietett, és kikapta a fiú kezéből az italt. – este nem iszol kólát!

-                          Ne csináld már! – nyavalygott Tapmancs. – Add vissza!

-                          Nem fogsz tudni aludni! – rázta a fejét a nő. – Hidd el nekem, hogy nagyon rossz érzés. Én már jártam úgy, hogy ilyet ittam, és egész éjjel csak forgolódtam az ágyamban.

-                          Hát jó! – egyezett bele végül a kisfiú, de látszott az arcán, hogy valami még nyomja a bögyét.

-                          Nincs más üdítő a hűtőben? – kérdezte Tonks.

-                          Nincs –rázta a fejét Tapmancs. – Csak kóla van. Ezért akartam azt inni.

Tonks összeráncolta a homlokát, aztán egyszerre csak felvidult.

-                          De viszont van jégkocka! – szólt mosolyogva. – Ha gondolod, csinálunk limonádét, és lehűtjük.

-                          Mi az a limonádé? – kérdezte értetlenkedve Tapmancs.

-                          Várj csak, mindjárt csinálok neked! – mondta a lány, aztán tűnődve körülnézett a konyhában. – Add csak ide a poharadat!

Amikor a kisfiú megtette, amit kért, a csap alá tartotta az edényt.

 Sirius érdeklődve figyelte, ahogy Tonks az itallal ügyködik, aztán amikor elkészült, leültek az asztalhoz is a kisfiú belekóstolt.

-                          Nem ízlik? – kérdezte a lány, amikor látta, hogy Sirius arca undorodó grimaszba torzul.

-                          Ez nagyon savanyú! – felelt a gyerek, miközben eltolta magától a megmaradt limonádét.

-                          Jaj! Elfelejtettem cukrot tenni bele! – csapott a homlokára Tonks, aztán fölpattant, és odavitte az asztalhoz a cukortartót.

-                          Ne haragudj! – felelte nevetős hangon, és közben beleöntött egy kevés cukrot a fiú poharába.

-                          Köszi! – nevetett Sirius, aztán elvette a poharat, és a kiskanállal, amit Tonks a kezébe nyomott, megkevergette az italt.

-                          Na, milyen? – kérdezte a lány, amikor a kis Tapmancs újra megkóstolta.

-                          Ez egész finom! – felelt a fiú, aztán egy hajtásra megitta az egészet.

-                          Most már ideje lenne lefeküdnöd! – szólt lágy hangon a nő, miközben rátette kezét a kisfiú vállára.

-                          Jól van egyezett bele némi tűnődés után Black, aztán fölállt az asztaltól, és felment a szobájába, hogy összekészülődjön.

Sirius egyszer csak felriadt. Nem tudta mi ütött belé. Kapkodva szedte a levegőt, mint aki megijedt, de nem tudott visszaemlékezni, hogy mi történt. Oldalra pillantott, és egy darabig nézte a mellette békésen szunyókáló fiatal nőt. Megvakarta a feje búbját, aztán ásítva kinézett az ablakon. Már elmentek a viharfelhők, így akadály nélkül világíthatott az égen a telihold. Minden nyugodt volt és csendes. Sirius megnyugodva visszadőlt az ágyra, de szinte abban a pillanatban föl is pattant. Valahonnan távolról vonyítás hangja hasított a levegőbe. Újra kinézett az ablakon, és egy pillanatra elállt a szívverése is. Telihold van. És ez a vonyítás… Lehet, hogy a közelben van egy igazi vérfarkas? De az is lehet, hogy csak a kutyákat hallotta.

            Megint visszafeküdt, de ezúttal kissé közelebb húzódott Tonkshoz. Már-már visszaaludt, amikor egy, az eddiginél sokkal hangosabb üvöltés hallatszott. Megint fölpattant, és elkezdte rázogatni a lány vállát.

-                          Tonks! Ébredj már fel! Itt egy vérfarkas! – kiabálta rémülten.

-                          Nincs itt semmiféle vérfarkas! – morgott Tonks, aztán finoman megsimogatta Sirius arcát. – Biztosan csak rosszat álmodtál.

-                          Nem álmodtam, hallottam, hogy üvölt! – fojtatta a fiú kétségbeesetten.

A lány már nyitotta a száját, de ekkor megint hallatszott az üvöltés. Ezúttal sokkal keservesebben.

- Hallod te is? – kérdezte a kis Tapmancs.

Tonks az ajkába harapott, és erősen gondolkozott, hogy kitaláljon valami magyarázatot.

-                          Ezek csak a kutyák. Ugatják a holdat! – felelte nyugodtnak szánt hangon.

-                          De ez nem olyan! – nyafogott a kisfiú. – Ez egy vérfarkas!

-                          Dehogy vérfarkas! – mosolygott bátorítóan a lány. – Vagy talán félsz, hogy a fenekedbe harap? – kérdezte vigyorogva, aztán belecsípett a fiú hátsójába.

Sirius erre összerándult, aztán nevetve rávetette magát Tonksra, hogy viszonzásul megcsiklandozza.

-                          Na, most már nyugodj meg! – nevetett a lány, aztán magához ölelte Siriust. – Nincs itt semmiféle vérfarkas!

Remus iszonyatos fájdalommal tért magához. Mindene össze volt karmolva és harapdálva. Már teljesen megszokta, hogy Piton bájitalától elmúlnak bizonyos kellemetlenségei, de mióta a volt mardekárosról kiderült, hogy áruló, már nem volt senki, aki elkészítette volna a löttyöt. Nyögve feltápászkodott, aztán magára kapta a ruháját. Óvatosan kinyitotta a szoba ajtaját, majd körülnézett, hogy nincs-e Sirius a közelben. Szerencsére a kisfiú még az igazak álmát aludta, azért a férfi akadály nélkül eljuthatott a fürdőszobáig.

            Fáradtan rátámaszkodott a mosdókagylóba és belenézett a tükörbe. Arca csupa vér és karmolás-nyom volt, szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, haja kócosan meredezett minden irányba és a bőre betegesen fehér volt. Nagy fájdalom árán odatántorgott a kádhoz, hogy engedjen magának egy kevés vizet, amiben megfürödhet, aztán sóhajtva leroskadt a kád szélére.

            Ekkor kopogtattak az ajtón. Remus egy pillanatra összerezzent, és arra gondolt, hogy Sirius fog betoppanni, de nagy szerencséjére csak Tonks volt az. A nő nyomott egy csókot az arcára, aztán elővett a zsebéből egy rakás kenőcsöt, hogy bekenhesse vele a férfi sebeit.

Remus levetkőzött, aztán Tonks segítségével beleült a kádba, és lemosta magáról a sok vért.  Miután végzett, a lány bekenegette a sebeit, segített neki fölöltözni, aztán mind a ketten lementek a konyhába.

-                          Ez micsoda? – kérdezte a férfi, maga elé húzva Tapmancs rajzát, amit tegnap este az asztalon felejtett.

-                          Sirius rajzolta – válaszolt a lány, miközben a tűzhelynél a kávéfőzéssel bajlódott.

Remus magában hümmögve nézegette a kisfiú művét. Azon gondolkozott, hogy vajon puszta véletlen-e, hogy pont ezt a négy állatot rajzolta le, vagy esetleg tudat alatt kezdenek vissza szálingózni az emlékei.

-                          Te mit gondolsz erről, Dora? – kérdezte a lánytól.

-                          Tessék? –kérdezett vissza amaz.

-                          Ezt nézd meg! – tartotta fel a papírt Lupin.

-                          Tudom, nagyon szépen rajzol! – mosolygott Tonks.

-                          Igen, de én most nem arról beszélek – rázta a fejét a férfi. – Nézd csak, miket rajzolt.

Tonks ekkor közelebb lépett, hogy jobban lássa.

–        Ez egy kutya, egy farkas, egy szarvas meg egy patkány. Gondolom… - mondta vidáman.

–        Pontosan – ráncolta a homlokát Remus. – Nem tudod, hogy miért pont ezt a négy állatot rajzolta le?

Tonks eltátotta a száját, amikor végre ő is rájött, miért furcsa ez a kép.

-                          Szerinted tud valamit? – kérdezte rekedt hangon.

-                          Nem tudom – válaszolt komoran Holdsáp, aztán hátradőlt a széken.

-                          Sziasztok! – köszönt rájuk egy vidám hang az ajtóból.

-                          Ilyen korán ébren vagy, Sirius? – mosolygott Tonks.

-                          Csak mentem vécére, amikor hallottam, hogy beszélgettek, és gondoltam benézek! – vigyorgott a fiúcska, aztán ránézett Lupinra, és kissé ijedt arcot vágott.

-                          Egy kis összetűzésbe keveredtem néhány fiatallal! – szólt szelíden mosolyogva Lupin, mintha kitalálta volna a kisfiú gondolatait. - De nincsen semmi baj.

-                          Akkor jó! – válaszolt Sirius, de még mindig furcsán méregette a férfit.

Lassú léptekkel elindult az asztal felé, majd mikor odaért, helyet foglalt a Remus melletti széken.

-                          Nem vagy éhes? – kérdezte Tonks.

-                          Dehogynem! – rikkantotta vidáman a fiú.

-                          Akkor mindjárt csinálok pirítóst! – mosolygott a lány, azzal neki is állt a munkának.