Másnap reggelre meg is érkeztek a tankönyvek, és Sirius nekiláthatott a tanulásnak. Remus leginkább az önvédelmi varázslatokat részesítette előnyben. Persze azt is figyelemben tartotta, hogy Tapmancs nem az a sokáig egyhelyben ülő típus. Ráadásul mindenkinek kell időnként egy kis szünet.

      Ezért találták ki azt, hogy a délelőtt a tanulásé, délután pedig a fiú azt csinálhat, amit akar.  Egy ideig be is vált ez a módszer, egészen addig, amíg a kis Sirius rá nem unt a lakásra. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy sétálhasson valamerre az utcán, de ezt a Rend tagjai nem engedhették meg neki.

      Volt is ebből veszekedés rendesen. Hiába tiltották a dolgot, a kis Tapmancs nem hagyta magát, és egyre akaratosabb lett. Végül is ez az ő háza!

De nem ez volt az egyetlen probléma. Közeledett a holdtölte, és Remusnak ki kellett találnia egy mesét, hogy el kell utaznia valahová. 

-                          És minek kell odamenned? – kérdezte homlokát ráncolva Sirius.

Remus és Tapmancs a konyhában ültek az asztalnál. A varázsló épp egy bonyolultabb bűbáj alkalmazását próbálta elmagyarázni, amikor beléhasított a fájdalom, és erről eszébe jutott a holnapi telihold, amikor a ház legeldugottabb szobájában kell töltenie az éjszakát. Sirius még mindig Tonksszal és vele aludt, ezért nem tudott feltűnés nélkül eltűnni.

-                          Mert dolgom van! – felelt türelmesen a férfi.

-                          De hát beteg vagy! – csóválta a fejét értetlenkedve a kisfiú. Neki is feltűnt az ilyenkor szokásos sápadtság és gyengeség, ami Remust kínozta.

-                          Mire visszajövök, sokkal jobban leszek, meglátod! – válaszolt Holdsáp, miközben lágyan megsimogatta a kissé durcás Sirius fejét.

A fiú sóhajtott egyet, aztán elfordította a fejét az ablak felé. Odakint vihar tombolt. Az égen villámok cikáztak ide-oda. Az utcai lámpa fényénél látni lehetett, ahogy egy-egy széllökés hatására kavarognak az esőcseppek. Sirius kissé megborzongott. Nem szerette a viharokat.

Hirtelen pukkanás hallatszott. A hang irányába fordította a fejét, és két fiatal vörös hajú varázslót pillantott meg, akik első ránézésre teljesen egyformák voltak. Először körülnéztek, majd amikor észrevették a kis Tapmancsot, egyszerre tátották el a szájukat.

- Ajaj! – mondta magában Lupin. Félt, hogy újra magyarázkodnia kell. Ezúttal nem csak Blacknek, de még a Weasley ikreknek is.

            Szerencsére nem kellett sokáig rágódnia a dolgon, mert ekkor Mrs. Weasley, aki eddig mosogatott, odament a két fiúhoz, és sietve kiterelte őket a konyhából.

            Sirius zavartan pislogott a férfira, aki tanácstalanságában megrántotta a vállát. A folyosóról sutyorgás hallatszott be, de nem értettek belőle semmit.

            Néhány perc néma csend után kinyílt az ajtó, és belépett rajta a két fiú utánuk pedig az anyjuk.

-                          Szia! Az én nevem Fred Weasley – nyújtotta Sirius felé a kezét az egyik iker.

-                          Sirius Black – mutatkozott be illedelmesen a kisfiú.

-                          Én George Weasley vagyok – így a másik.

Sirius vele is kezet fogott. Így közelebbről jobban meg tudta nézni a két varázslót. Mind a kettőnek rövid vörös haja és szeplős arca volt.

-                          Anya mesélt rólad! – szólt vigyorogva Fred, fejével Molly felé bökve. – Hogy vagy mostanában?

-                          Látom, Lupin nem bírja ki öt percig anélkül, hogy ne tanítson! – folytatta George. Rákacsintott az említettre, aki erre elmosolyodott.

-                          Tudjátok, Siriusnak minden vágya, hogy gyarapíthassa a tudását! – felelt Holdsáp nevetve.

-                          Persze, de csak akkor, ha nincs jobb dolgom! – szólt közbe kissé gúnyosan Tapmancs.

-                          Előbb a tanulás, aztán a szórakozás, fiatalúr! – morogta George, apja hangját utánozva.

Ezen mind a négyen jót nevettek, Mrs. Weasley pedig félig mérgesen, félig vidáman megcsóválta a fejét.

A fiúk leültek az asztalhoz, aztán hamar beszédbe elegyedtek Lupinnal. Sirius egy darabig odafigyelt, de számára ismeretlen nevek hangzottak el, így hamar elvesztette a fonalat.

Unalmában fölkapta a pennáját, és elkezdte az előtte fekvő könyvet firkálni.

-                          Hé! Az az én könyvem! – kiáltotta Fred.

Sirius sietve letette a pennát, és bocsánatkérően pislogott. Az ikrek egy darabig haragos szemmel méregették, majd nem bírták tovább, és elnevették magukat.

-                          Ne félj, nekünk már úgysincs rá szükségünk! – vigyorgott George.

-                          Jé, ez úgy néz ki, mint Piton! – folytatta a rajzra mutatva a testvére.

Sirius elvigyorodott. A rajz valóban Pitont ábrázolta, amint egy nem túl jól sikerült bájital-kísérlet következtében felrobban az üstje, beterítve gazdáját valami gusztustalan trutyival.

            Remus is odanézett, aztán rosszállóan megcsóválta a fejét.

-                          Na jó, majd holnap folytatjuk – szólt.

Tapmancs sietve összepakolta a holmijait, és letette egy üres székre.

-                          Sirius, beszélhetnénk veled hat szem közt? – kacsintott a fiúra George.

-                          Persze – válaszolt Black, aztán fölállt, hogy kimehessenek egy kicsit a folyosóra. Elképzelni sem tudta, hogy mi fontos dolga lehet a két varázslónak vele, de azért nagyon kíváncsi volt. 

-                          Na, azt már nem! – csapott az asztalra a kipirosodott arcú Mrs. Weasley. – Nem hagyom, hogy ostobaságokkal tömjétek meg a fejét!

-                          De anya, nem csinálunk vele semmit! – nézett az asszonyra könyörgő szemekkel Fred.

-                          Csak szeretnénk neki meghálálni a kedvességét – folytatta Fred, aztán mind a két fiú mélyen meghajolt a kis Tapmancs előtt.

Sirius értetlenkedve bámult rájuk. Sehonnan nem emlékezett a két fiúra. Még a nevük sem volt neki ismerős. Elképzelni sem tudta, hogy mi az a valami, ami miatt hálálkodniuk kéne.

-                          És meddig maradtok itt, fiúk? – próbálta más felé terelni a szót Lupin, mikor látta, hogy Molly válaszra nyitja a száját.

-                          Nem sokáig – feleltek egyszerre. – Holnap nyitnunk kell a boltot.

-                          Milyen boltot? – kérdezte a fiúcska.

-                          Mindenféle vicces dolgot árulunk! – válaszolta sejtelmesen George, majd látva, hogy Sirius szeme felcsillan, suttogva hozzátette: - Ha kell, neked bármiből fél áron hozunk!

Sajnos vagy ő nem volt elég halk, vagy Mrs. Weasley-nek volt túl jó a füle, mert az asszony mérgesen köhintett egyet.

-                          Jobb lesz, ha inkább most mész aludni! – szólt Siriushoz Remus. Remélte, hogy így elkerüli a további veszekedéseket, és megakadályozza a kis Tapmancs újabb, az eddigieknél sokkal rosszabb csínytevéseit.  

-                          De még korán van! – ellenkezett a fiú.

-                          De holnap korán kell kelned, ha el akarsz tőlem búcsúzni! – válaszolt a varázsló.

-                          Hova mész, Remus? – kérdezte csodálkozva Fred.

A férfi nem szólt semmit, ehelyett mélyen belenézett a vörös hajú fiú szemébe, és magában szuggerálta őt.

- Áh! Már értem! - szólalt meg kis idő után Fred.

- Legjobb lesz, ha mész! – fordult Siriushoz Holdsáp.

- Jól van! – mondta lemondóan a fiúcska, aztán fölállt, és betolta a székét.

Érezte, ahogy valaki a zsebébe nyúl. Összevont szemöldökkel körülnézett, aztán látta, hogy az ikrek vigyorognak rá.

-                          Ez még jól jöhet, Tapmancs! – súgta oda neki George.

Sirius értetlenkedve bámult rájuk, hiszen még sose hallott ilyen hülye nevet, hogy Tapmancs.  Már nyúlt volna a zsebébe, de a fiúk megrázták a fejüket. Megvonta a vállát, aztán lehajolt a könyveiért. Mindenkitől elköszönt, aztán fölszaladt a szobájába.

Ahogy Sirius kilépett a konyhából, néma csend borult a helyiségre. Még Mrs. Weasley is abbahagyta az edénypakolást. Remus kínosan érezte magát, de nem tudott szólni.

-                          Ez komolyan ő? – szólalt meg rekedt hangon Fred Weasley.

-                          Hogy került vissza? – folytatta ikertestvére, aztán felváltva ontották kérdéseiket anyjuk és Remus felé: Miért lett kicsi? Mi történt vele? Mióta van itt? Hogyhogy eddig nem szóltak róla senkinek…

-                          Nyugi már! – szólt rájuk Holdsáp, mert úgy érezte, hogy ettől a hangzavartól szétesik a feje.

-                          De mégis mi ez az egész? – fakadt ki George.

-                          Nem tudjuk – válaszolt lassan Molly. – Egyik este beállított, és azóta itt van.

-                          És honnan tudjátok, hogy tényleg ő az? – ráncolta a homlokát Fred.

-                          Nem tudjuk, mi van a függönyön túl – válaszolt lassan, lehajtott fejjel Remus. 

-                          És mi van, ha nem is ő az igazi, csak Voldemort küldte ránk, hogy kémkedjen?

-                          Ő az igazi! – csapott az asztalra a férfi mérgesen. – Rémszem kifaggatta, és igazat mondott. Más nem lehet!

Újabb csend következett. Remus hangosan lihegett a fájdalomtól és a feszültségtől, Fred és George pedig zavartan pislogtak egymásra

-                          Hát, csak ti tudjátok jobban! – oldódtak fel egy csapásra az ikrek. – Végül is, ti voltatok itt!

-                          Jobb lesz, hogyha most fölmegyek, és megnézem, mit csinál – szólt Holdsáp, miközben föltápászkodott. Kissé megszédült, ezért bele kellett kapaszkodnia a székbe.

-                          Várj még egy kicsit! – kiáltott utána Fred, mikor a férfi keze már a kilincsen volt. – Úgyis mindjárt indulunk vissza…

-                          Csak jöttünk meglátogatni titeket – fejezte be a mondatot testvére helyett George.

-                          Hát jó! – sóhajtott a férfi, aztán visszaült a helyére.

Eközben Sirius felszaladt a szobájába, hogy előszedje a pizsamáját. Izgatottan nyúlt a zsebébe, aztán az ajkába kellett harapnia, nehogy felordítson a fájdalomtól. Olyan érzés volt, mintha valami beleharapott volna a tenyerébe.

            Káromkodva kihúzta a kezét a zsebéből, és látta, hogy a valami a bőrébe csimpaszkodik. Olyan volt, mint egy kis fekete szőrgombóc. A fogait nem látta, viszont érezte, hogy nagyon élesek. Már csurgott ki a vér a fogak helyén, ezért mérgesen megrázta a kezét, hátha megszabadulhat attól az izétől. Sajnos ez nem vált be. Már nyúlt volna a pálcája után, amikor hangos pukkanás kíséretében megjelentek az ikrek a szobájában. 

-                          Gondoltuk, hogy ez lesz – nevetett George.

-                          Ezért is jöttünk fel hozzád – folytatta a bátyja.

-                          Akkor szedjétek le rólam! – nyögött a fiúcska.

-                          Próbálkozz még egy kicsit! Biztosan sikerülni fog! – bíztatta Fred.

Sirius újra megrázta a kezét, ezúttal sokkal dühösebben, de a kis szőrgombóc nem engedett. Ezután megfogta és megpróbálta letépni magáról, aminek az lett a következménye, hogy az a valami még erősebben összeszorítja a fogait.

-                          ÁÚÚÚ! – kiáltott kétségbeesetten, amikor érezte, hogy a fájdalomtól megtelnek könnyel a szemei. – Szedjétek már le rólam ezt az izét!

-                          Ahogy parancsolod! – vigyorgott Fred, aztán elkapta Sirius kezét, és megsimogatta a szőrgombócot.

Az abban a pillanatban elengedte a fiúcska kezét, és a bőrét csiklandozva „felszaladt” a karján, egészen a nyakáig, aztán beleugrott a nadrágja zsebébe.

-                          Ez mi a fene? – kérdezte a kis Tapmancs, a kezén lévő apró sebeket nézve.

-                          Bemutatjuk a legújabb találmányunkat, a Gubancot! – felelték áhítattal az ikrek.

-                          Van belőle más szín is – lelkendezett George.

-                          Van rózsaszín, lila, narancssárga, zöld, vagy amilyet akarsz! – folytatta csillogó szemekkel Fred.

-                          És ez mire jó? – vonta össze a szemöldökét a kisfiú.

-                          Hát arra, hogy bosszants vele másokat! – nevettek az ikrek.

-                          De csak nagyon óvatosan nyúlj hozzá, mert ha megnyomod, akkor harap! – szólt komolykodva Fred.

Sirius amilyen óvatosan csak tudott, belenyúlt a zsebébe, és kivette a Gubancot. Most nem harapta meg, hanem kellemesen csiklandozta a bőrét.

-                          Ez tetszik! – nevetett, aztán visszadugta a zsebébe. – Köszi!

-                          Nincs mit! – mosolyogtak a fiúk, aztán mélyen meghajoltak. – Örömünkre szolgál, hogy elnyerte a tetszésedet!

Tapmancs újból elnevette magát.

-                          Hát akkor ég veled, Sirius! – sóhajtotta drámaian George.

-                          Aztán jót ne halljunk felőled! – szólt Fred, azzal egy pukkanás következtében mind a ketten eltűntek.

Black még egy kis ideig nézte a padlót, ahol az előbb még a két varázsló állt, aztán eszébe jutott, hogy miért is jött fel ide. Benyúlt a zsebébe, és finoman előszedte a kis szőrgombócot, hogy lerakhassa az asztalára. Ahogy tekintete rátévedt a bútordarabra, eltátotta a száját. Az egész asztal tele volt mindenféle aprósággal: trágyagránátok, olyan furcsa egerek, amikkel a múltkor ráijesztett Mrs. Weasleyre, és még sok minden.

Óvatosan letette közéjük a szőrgombócot is, aztán felkapta a pizsamáját, és már indult is a fürdőszobába.

Miután a Weasley ikrek elbúcsúztak, Molly elment lefeküdni, Remus pedig ott maradt még egy kicsit. Dühítette a gondolat, hogy hazudik Siriusnak, de tudta, hogy nem mondhatja el neki az igazat. Legalábbis még nem. Várni kell vele egy kicsit. De vajon meddig? Egy idő után biztos hiányozni fog majd neki a családja, és akkor majd mit mond?  Mi lesz, akkor, ha vége lesz a háborúnak? Abba bele se mert gondolni, mi lesz Siriusszal, ha Voldemort kerül ki győztesen, de viszont abban sem látott túl sok jót, ha ők győznek. Tonksszal föl is nevelhetnék Siriust, de az újságíróktól és a Minisztériumtól nem tudnának megszabadulni. Az emberek minden áron meg akarnák tudni, hogy hogyan került vissza az éltbe.

És hogyan tanulna? Nem lehet mindig bezárva, a Roxfortban viszont mindenki különcnek tartaná, és pokollá változna számára az iskola.

            Sóhajtott egyet, aztán a kezébe temette az arcát. A gondoktól és a fáradtságtól újult erővel csapott le rá a fájdalom, ezért úgy gondolta, jobb lesz, ha inkább lefekszik. Nagy nehezen föltápászkodott, aztán kiment a konyhából.

Szédelegve indult fölfelé a lépcsőn. Szerencsére meg tudott kapaszkodni a korlátban, mielőtt még legurult volna.

Bement a szobába, aztán leroskadt az ágyra. Érezte, ahogy egy kéz végigsimít a hátán. Gyorsan megfordult, és a feleségével találta szemben magát.

-                          Nagyon rossz? – kérdezte sajnálkozva Tonks. Csak a fejét emelte fel, mert Sirius úgy aludt, hogy átkarolta őt.

-                          Túlélem – erőltetett magára halvány mosolyt Holdsáp, aztán lehajolt, és szájon csókolta a lányt.

Fölszisszent, amikor lefeküdt, ezért Tonks lágyan megsimogatta az arcát.

-                          Annyira szeretnék rajtad segíteni! – suttogta.

-                          Tudom. – válaszolt a férfi, aztán megint elmosolyodott.  

Óvatosan betakarózott, aztán ránézett a mellette fekvő két alakra. Arra gondolt, hogy milyen boldogok lennének így hárman. Megsimogatta Sirius hátát, aztán becsukta a szemét, és szinte abban a pillanatban el is aludt.