Hetek teltek el a Tekergők és Piton közös kalandja óta. Végre Remus és Sirius is elhagyhatták a Gyengélkedőt. Már teljesen felszáradtak a tél utolsó emlékeit képviselő pocsolyák. Ezerszámra nyíltak a virágok, a levegő megtelt édes illatukkal.

Mindenki élvezte a tavaszt, kivéve egy ember: Sirius Black, aki minden napját úgy élte meg, mintha egy álomvilágban járna. Mindenről csak homályos emlékei voltak.

            Nem tudott aludni, így egész éjjel csak forgolódott, és vergődött az ágyában. Emellett alig evett valamit, ezért vészesen lefogyott. Szemei alatt sötét karikák jelentek meg. Házi feladatot alig írt, nem tanult semmit, és az órákon sem figyelt. Még annyira sem, mint amennyire normális esetben szokott. Állandó szorongás nyomta a lelkét. Elvonult mindenkitől, és a szokásosnál is agresszívebb volt.

            Azok között, akik nem tudták az igazságot az a pletyka terjedt el, miszerint Sirius, amiatt, hogy Remus szakított vele, nagyon maga alá került, és bedrogozott.

            Sok mardekáros még mindig nem hagyott fel a sértegetéssel, ezért ő jó néhányat juttatott emiatt a Gyengélkedőre.

-         Mi van, Sirius baba? Összevesztél a kanoddal? – kiáltott oda egyik szünetben Bellatrix. – Nem csodálom! Senkinek sem kell egy ilyen drogos hülye, mint te!

A beszólást taps, és eget rengető gúnyos kacajok vihara követte. Sirius nem válaszolt semmit, csak felemelte a pálcáját, és olyan rontást küldött unokanővérére, akinek emiatt óriási gennyes pattanások lepték el az arcát.

            Miután a lány sikoltva elszaladt, a többi mardekáros öklét rázva, pálcáját kivonva, gyilkos mosollyal az arcán indult meg Tapmancs felé. Nem kellett volna sok ahhoz, hogy nekiugorjanak a legyengült fiúnak, de szerencsére a folyosó végén megjelent Lily, aki prefektus volt, és (egy kis fenyegetéssel) rendre intette a mardekárosok csapatát.

-         Jól vagy? – lépett oda a fiú mellé, és finoman megfogta a karját.

-         Hagyj békén! – sziszegte Black, azzal elrántotta a kezét, és gyors léptekkel elindult, faképnél hagyva megmentőjét.

Talán ez volt az első mondat, ami ezen a héten elhagyta a száját. Felrohant a Griffendél - toronyba. A klubhelyiségben többen is megbámulták, amint szemét törölgetve fölvágtatott a hálószobába.

Odabent a Tekergők Remus ágyán ülve, összedugott fejjel diskuráltak. Amint észrevették Tapmancsot, elnémultak, és először egymásra, majd maguk elé bámultak. A fiú nem törődött velük. Levágódott az ágyára, és behúzta maga után a függönyt.

Azzal sem foglalkozott, hogy cipőjével összekoszolja az ágyneműt. Fölhúzta maga elé a lábait, és rátette az állát. Szeretett volna sírni, de nem tudott.

Hallotta, hogy barátai újból sugdolóznak, aztán felállnak, és sietősen elhagyják a szobát. „Utálnak engem!” gondolta Sirius, amint becsukódott az ajtó. Egyre jobban szorította valami a mellkasát. Legszívesebben torkaszakadtából üvöltött volna, de nem volt képes rá. Csak ült az ágyban, és bámult ki a fejéből. 

Teltek az órák, de ő meg se mozdult. Egy idő után elzsibbadt a lába, ezért végül elhúzta a függönyt, és sétált egy kicsit a szobában. Amikor odaért az ablakhoz, kinézett rajta. Már sötét volt. Végigfuttatta szemét a sötét horizonton, aztán sóhajtva fölnézett a csillagokra. Tekintete megakadt a legfényesebben, amelyről a nevét kapta.

Talán ő is csak olyan szemét, beképzelt alak, mint a családjában szinte mindenki. Hiába tartotta eddig magát különbnek náluk, nem volt az. Ugyan olyan nagyképűen viselkedett, és egy kis szórakozás kedvéért képes volt kockára tenni mások életét. Ráadásul a legjobb barátait is majdnem sikerült elintéznie.

-         Telihold van – szólt fennhangon. Maga is meglepődött hangja rekedt csengésén. Újra Remusra gondolt. Biztosan már átváltozott, és most nagyon jót mulat Ágassal és Féregfarkkal.

 Sirius már sohasem kóborolhatja be teliholdkor a barátaival a birtokot. Eljátszotta a bizalmukat. Megfogadták, hogy soha senkinek nem árulják el Remus kórságát, de ő mégis megtette, ráadásul ennek a féreg mardekárosnak. Persze Dumbledore megígértette vele, hogy nem mondja el senkinek, amit látott. Még Piton is megbízhatóbb, mint ő.

            Erre a gondolatra görcsbe rándult a gyomra. Ökölbe szorította remegő kezét, és elfordult az ablaktól.

            Mérhetetlen fáradtságot érzett, de tudta, ha lefekszik, akkor csak forgolódni fog. Végül mégiscsak rávette magát, hogy lefeküdjön. Becsukta a szemét, és igyekezett semmire sem gondolni, de ez koránt sem volt olyan egyszerű. Agyába újra és újra betolakodtak a Tekergőkkel átélt kalandok emlékei, és nem hagyták őt nyugodni.

            Egy mozdulattal hasra fordult, de ez sem segített. Érezte, hogy a fáradtság fátyolként borul érzékszereire. Képek villództak előtte, és ő már nem tudta eldönteni, hogy ébren van-e, vagy csak álmodik.

            Már teljesen elvesztette az időérzékét. Idegesítette, hogy képtelen elaludni, holott már hulla fáradt. Bosszankodva felült az ágyban. Függönye nem volt elhúzva, így kinézhetett az ablakon. Már világosodott. A fiú mérgében akkorát bokszolt a párnájába, hogy megreccsentek az ujjai.

            Sirius fölszisszent, elhajította a párnáját, aztán visszadőlt az ágyra. Minden erejével azon volt, hogy a párna iránt táplált haragjára koncentráljon, nehogy megint rátörjenek az emlékek. Végül fölállt, hogy megadja a „kegyelemrúgást” a szerencsétlenül járt tárgynak, de ekkor elfordult a kilincs, és beléptek a szobába a Tekergők.