Másnap reggel arra ébredt, hogy valaki hideg vizet öntött az arcába. Káromkodva fölült az ágyban, megrázta a fejét, aztán felfedezte, hogy ki volt a merénylő.

A kis Sirius vidáman csillogó szemekkel nézett rá, kezében egy üres poharat szorongatva.

- Na megállj csak! - kiáltott Lupin, azzal kipattant az ágyból, és a hangosan kacarászó Tapmancs után vetette magát.

Vagy háromszor körbekergette a szobában, mire végre sikerült elkapnia. A fiúcska még akkor is nevetett, amikor a férfi felemelte, aztán ledöntötte az ágyra.

-                          Most ilyenkor mi van? – vigyorgott, aztán elkezdte őt csikizni

-                          Ne! Hagyd abba! – sikoltozott Sirius.

-                          Hát jó! – válaszolt Lupin, aztán abbahagyta a „kínzást”.

-                          Mrs. Weasley küldött, hogy ébresszelek fel! – lihegte a kisfiú. – Üzeni, hogy kész a reggeli!

-                          Akkor menjünk le! – javasolta a férfi.

Egymás mellett haladtak a lépcsőn. Holdsápnak feltűnt, hogy Sirius valami miatt nagyon jó kedvében van, de el nem tudta képzelni, hogy miért.

Amikor a levágott házimanó-fejek vitrinje mellett haladtak el, a fiú megborzongott, majd elfordította a fejét.

-                          Annyira rossz, hogy ez itt van! – nyavalygott vékony hangon. 

Remus sóhajtott egyet, majd mosolyogva megsimogatta a kisfiú hosszú fekete haját. Sirius felnézett, és visszamosolygott rá.

            Ekkor valaki sikoltott a konyhában. Remus ereiben egy pillanatra megfagyott a vér, aztán dobogva lerohant a lépcsőn. Sirius csintalan vigyorral az arcán követte.

            A helységbe lépve különös látvány tárult a szemük elé. Mrs. Weasley egy széken állt. Egyik kezével a szoknyája szélét fogta, a másikkal pedig egy seprűvel csapkodott, és közben eszelősen sikoltozott:

- EGY EGÉR! EGY EGÉR!

Lupin csak ekkor vette észre, a szék lába körül szaladgáló állatkát. Ekkorra már a Rend más tagjai is besereglettek a konyhába.

-                          Ne félj, Molly! – kiáltott Holdsáp, aztán elindult az asszony felé. Először

csodálkozott, hogy az állat nem is próbál menekülni. Amikor odaért, lehajolt, és egy gyors mozdulattal elkapta az egeret. Az abban a pillanatban megmerevedett. Remus a tenyerére fektette, aztán összeráncolta a homlokát. A kis állat kezdett halványulni. Már majdnem teljesen átlátszó volt, amikor egy pukkanással füstté változott.

            Ez már magában is nagyon gyanús volt, hát még a kis Tapmancs hahotájával kiegészítve.

-                          Sirius! – szólt rá a fiúra Lupin. – Ez most mire volt jó?

-                          Szerintem… tök… poén… volt! - válaszolt amaz, a nevetéstől fuldokolva.

-                          Honnan szerezted ezt az egeret? – kérdezte a férfi.

-                          Az egyik szobában találtam! – felelt Sirius, még mindig nevetve.

-                          Megmondtam Frednek és Georgenak, hogy vigyék el az effajta holmijaikat! – mérgelődött Mrs. Weasley, aki idő közben lekászálódott a székről.

Sirius még mindig kuncogott, amiért Remus szúrós pillantásokat lövellt felé.

-                          Ha már úgyis mindenki itt van – folytatta az asszony, miközben kisöpört egy hosszú vörös tincset az arcából. -, üljünk le reggelizni!

Az ötlet mindenkinek felettébb tetszett, ezért helyet foglaltak az asztal körül, és nekiláttak az étel elfogyasztásának.

            Finom pirítós volt a menü, amit Sirius nagyon szeretett, de csak a Roxfortban ehetett olyat, mert anyjáék nem hagyták, hogy ilyen szegényes ételekkel tömje meg a hasát.

-                          Neked aztán van étvágyad – jegyezte meg mosolyogva Mr. Weasley, mikor látta, hogy Sirius már az ötödik szelet kenyeret eszi.

-                          Éhes vagyok! – válaszolt tele szájjal a kisfiú.

-                          Hagy egyen! – intette le férjét Molly. – Úgyis nagyon sovány!

-                          Hol van Tonks? – kérdezte a fiú, akinek csak most tűnt fel a lány hiánya.

-                          Elment, hogy vegyen neked néhány ruhát meg cipőt – mosolygott az asszony, aztán megsimogatta a fiúcska fejét. – Most egyél szépen!

Később, mikor mindenki (Tapmancsot is beleértve) jól lakott, Lupin és Sirius fölmentek a fiú szobájába.

-                          Aszta! – kiáltott a kölyök, amikor meglátta a szobája falán lógó, hiányos öltözetű hölgyeket ábrázoló posztereket. – Kár hogy le kell majd szednem őket. Anyu biztosan megöl, ha meglátja.

-                          Ne félj, nem fog! – nevetett Remus, miközben helyet csinált magának az ágyon, hogy leülhessen.

Sirius mindig nagyon rendetlen volt, és ha csak az ágya volt tele mindenféle lim-lommal, akkor az még kupinak sem számított nála. Még a halála előtt pakolta így szét a holmijait, mert Mrs. Weasley ráparancsolt, hogy tegyen rendet a szobájában is. Az összes könyvét leszedte a polcokról, hogy leporolja őket, de mielőtt még ezt megtehette volna, ő eltűnt a függöny mögött. 

-                          Hogyhogy nem fog? – kérdezte a kis Sirius, miközben mosolyogva lehuppant a férfi mellé az ágyra.

Remus sóhajtott egyet, aztán megsimogatta a fiú fejét.

-                          Hiányoznak a szüleid? – kérdezte szomorkásan.

-                          Nem, nem igazán! – válaszolt vidáman Tapmancs. – Legalább nem szidnak le ötpercenként, és nem kell úgy viselkednem, mint egy sznob majom. És Regulus sincs itt!

-                          Nem nagyon kedvelitek egymást, igaz? – tettetett tudatlanságot a férfi.

-                          Nem! Soha nem hagy békén! – panaszkodott a gyerek. – És anyáék mindig engem szidnak le őmiatta is!

-                          Most nem kell ilyesmitől tartanod! – mosolygott Remus, miközben megint megsimogatta barátját.

-                          Mondd már el, hogy hol vannak! – nyafogta a fiú, miközben megszorította Holdsáp karját.

-                          Ígérem, hogy mindent el fogunk neked mesélni, amikor eljön az ideje! – válaszolt a férfi.

Sirius már nyitotta a száját, hogy tovább könyörögjön, de valaki kopogtatott.

-                          Szabad! – rikkantotta, aztán már szalad is, hogy ajtót nyisson.

-                          Szia! – köszönt mosolyogva Kingsley Shacklebolt, aztán Lupinhoz fordult: - Remus, várnak téged az étkezőben.

-                          Azonnal megyek! – vágta rá amaz, aztán indult is.

-                          Én itt maradok Siriusszal! – kiabált utána a másik férfi.

Becsukta az ajtót, aztán rámosolygott a kisfiúra.

-                          Nézd, mennyi jó nő van a szobámban! – szólt vidáman Tapmancs, miközben a falon lévő poszterek felé mutatott.

-                          Látom! – nevetett a varázsló, aztán még egyszer körbenézett a helyiségben. Szeme az egyik sarokban lévő sakktáblán állapodott meg. – Van kedved sakkozni?

- Remus! Csakhogy itt vagy! – lelkendezett Mrs. Weasley.

- Mire jutottatok tegnap? – kérdezte türelmesen Lupin, miközben leült az egyik székbe.

- Nem tudjuk, hogy kerülhetett vissza – kezdett bele McGalagony, aki nem messze tőle foglalt helyet. -, mindenesetre nagyon különös, hogy a Halálfalók még nem figyeltek föl rá. 

- Mért lenne ilyen fontos Tudjukkinek? – rázta a fejét Mrs. Weasley. – Hiszen még csak gyerek!

- Gyereknek, gyerek, Molly! – szólt Arthur. – De emlékezz csak vissza! Sirius nagyon nagy erejű varázsló volt, ráadásul, ha megtudná, hogy ő az, túszként felhasználná ellenünk.

- De nem tud róla! – mondta Remus.

- Nem, de könnyen felfedezheti, ha nem vigyázunk! – emelte fel a hangját McGalagony.

- Akkor sem helyes, ha elviszitek innen! – csapott az asztalra Molly.

- Ezt tegnap már megbeszéltük! – pirított rá a feleségére Mr. Weasley. Az asszony mérgesen felhúzta az orrát, aztán felállt az asztaltól, és a konyhaszekrényen kezdett el matatni.

- El akarjátok vinni innen?! – csattant föl Lupin.

- Remus, meg kell értened, hogy nem maradhat itt! – szólt halkan a professzorasszony.

- Mért is ne maradhatna? – folytatta ingerülten a férfi. – Hiszen valaki mindig itt lenne mellette a Rendből, és meg tudnánk védeni! Különben is, hova mehetne? A világon mindenütt jelen vannak Voldemort csatlósai, és elkaphatják őt.

- De nem tudnak róla, így van reményünk! – szólt Mr. Weasley.

- Akkor itt is van! – ellenkezett Holdsáp, miközben fölpattant a székből.

McGalagony szomorúan megcsóválta a fejét.

-                          Már kétszer elveszítettem! – folytatta dühösen Remus. – Nem fogom harmadszor is!

-                          Nem maradhatsz vele itt minden nap – próbálkozott Arthur. – Tudod, a holdtölték…

-                          Csak nem arra célzol, hogy veszélyes lehetek rá?! – dühöngött Lupin.

-                          Nem, nem arról van szó, csak… - mentegetőzött Mr. Weasley.

-                          Nyugodj meg, Remus! – intette le a fiatalabb férfit McGalagony.

-                          Nem fogom harmadszorra is elveszíteni! – dörmögte lehajtott fejjel Holdsáp.

-                          Nem is lesz rá szükség – szólalt meg Rémszem Mordon. Rémszem az egész beszélgetés alatt az asztal másik végében ült, normális szemével a Reggeli Prófétát böngészve.

-                          Ezt hogy érted? – fordult oda Mrs. Weasley.

-                          Amondó vagyok, hogy mindenkinek jobb lesz, ha a kis Sirius itt marad – folytatta lassan az idős varázsló.

-                          De, Rémszem! – szólt felvont szemöldökkel McGalagony. – Tegnap még te ellenezted a leghevesebben, hogy Sirius itt maradjon.

-                          Változnak az idők, Minerva! – vigyorgott Mordon. – Szerintem mindenki örülni fog, ha egy kis vidámság is költözik végre a házba!

-                          Én benne vagyok! – válaszolt a professzorasszony. Ajka szélén mintha halvány mosoly jelent volna meg.

-                          Én is! – emelte fel a kezét Mr. Weasley.

-                          És én is! – így a felesége.

-                          Hát mégis itt maradhat? – csodálkozott Remus.

-                          Ezek szerint! – szólt McGalagony.

Remus pillanatokig nem is tért magához a boldogságtól. Hát mégis itt marad neki az ő drága barátja. Majd egy újabb kérdés merült föl benne:

-                          És mennyit mondunk el neki?

-                          Semmit – vágta rá Rémszem.

-                          Hogyhogy semmit?

-                          Egy ennyi idős gyereknek mégis hogyan akarod elmagyarázni, hogy ő egyszer már meghalt? – rázta a fejét szomorúan Molly.

-                          Nem tudom, de az sem lehet, hogy nem tud semmiről! – csapott az asztalra Remus.

-                          Nem is! – válaszolt higgadtan McGalagony.

-                          Hagyjuk, hogy magától jöjjön rá – folytatta Rémszem.

-                          És az mért jobb, mintha elmondanánk?

-                          Mert talán könnyebb lesz neki is, és nekünk is – folytatta a férfi. – Csak válaszolunk néhány kérdésére, és ennyi!

-                          Csak legyen igazatok!

- Még hogy nem tudsz sakkozni! – nevetett Kingsley.

Sirius csak vigyorgott, miközben a bástyája leütötte a férfi királynőjét, sakkot adva a királynak.

            A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és belépett rajta a mosolygó Holdsáp.

- Áh, Remus! – szólt oda neki Shacklebolt. – Képzeld, Sirius most vert meg harmadszorra sakkban! Szép teljesítmény olyasvalakitől, aki „nem tud sakkozni”.

- Nagyszerű! – válaszolt mosolyogva Lupin, aztán odament Siriushoz és felkapta. A sakktábla hangos robajjal leesett a székről, és a földön kötött ki.

- Hé! Mit csinálsz? – nevetett a kisfiú, amikor a férfi szorosan magához ölelte.

- Mégis marad? – kérdezte a másik férfi örömmel vegyes csodálkozással, miközben felállt a székről, amin az előbb ült.

- Igen! – válaszolt Remus, aztán letette Siriust, és összeborzolta a haját.

- Miről beszéltek? – kérdezte értetlenkedve a fiúcska.

- Nem fontos, Tapi! – mosolygott Holdsáp.

- Tapi? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Sirius. – Honnan szedted ezt a hülye nevet?

- Nem is tudom - felelt a férfi. – Csak úgy eszembe jutott.

Mind a hárman jót nevettek, aztán Kingsley azzal az indokkal, hogy megígérte Mollynak, hogy segít rendet rakni az egyik szobában, magukra hagyta őket.

-                          Segítek elpakolni a könyveket az ágyadról – ajánlkozott a férfi.

-                          Rendben! – rikkantotta Sirius, azzal nekiálltak a munkának.

Dél körül már végeztek is. Remus a homlokáról törölgette az izzadtságot, Sirius pedig a posztereket tanulmányozta.

-                          Látom, tombolnak a hormonok! – jegyezte meg mosolyogva Holdsáp.

Sirius eresztett felé egy vigyort, aztán tekintete tovább siklott, majd egy bekeretezett fényképen állapodott meg. A kép négy fiatal férfit ábrázolt, akik vidáman integettek neki. Az alakok valahonnan nagyon ismerősek voltak. A kép jobb oldalán egy vékony, különösen kócos férfi mosolygott. Másik kezével épp szamárfület mutatott a mellette álló magas, hosszú, fekete hajú fiúnak. Ő különösen jó képű volt. Mellette egy másik, kissé alacsonyabb barna hajú. Elég betegesnek tűnt. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek, arca nyúzott és sápadt volt. Ő tűnt mind közül a legismerősebb. A lap bal szélén pedig egy alacsony, kövér srác mosolygott. Újból a barna hajúra pillantott, majd Remusra. Eltátotta a száját, aztán megint csak a képre meredt.

-                          Mit találtál? – kérdezte Holdsáp, aztán mellélépett, és ő is megnézte a fényképet.

-                          Ez pont olyan, mint te! – bökött a kisfiú a barna hajú férfi felé.

-                          Igen, mert ez én vagyok – válaszolt higgadtan a varázsló.

-                          És a többiek, azok kik? – kíváncsiskodott tovább a kis Tapmancs.

-                          Ők voltak a legjobb barátaim.

-                          Hogyhogy csak voltak?

-                          Ő és ő már meghalt – itt a két fekete hajúra mutatott.

-                          És ő? – kérdezte a fiú a legalacsonyabbra mutatva.

-                          Ő beállt Voldemort csatlósai közé. – suttogta Holdsáp elhaló hangon. – Miatta halt meg a másik kettő.

A fiúcska elborzadva nézte a negyedik férfit, aki mindenhez hasonlított, csak elvetemült gonosztevőhöz nem.

-                          Azt hiszem, jobb lesz, ha mi is megyünk segíteni Mollynak – Próbálta más felé terelni a szót Remus.

-                          Jól van! – egyezett bele a kis Sirius, aztán már szaladt is az ajtóhoz.