Sötétség borult a Grimmauld térre. Egy késő őszi este volt, amikor a Rend tagjai gyűlést tartottak az egykori Black család házában. Már több mint egy év telt el Sirius halála óta, de sokaknak még mindig fájt a szívük, ha a házba lépve megrohamozták őket, a kellemes, és a kellemetlen emlékek a sokszor mogorva varázslóval kapcsolatban.

Így volt ezzel Remus Lupin is, aki most a nagy étkezőasztalnál ült, ifjú felesége, Nymphadora Tonks kezét szorongatva. Épp Rémszem Mordon beszélt valami tervről, amit Dumbledore még a halála előtt eszelt ki a Halálfalók visszaszorítása érdekében.

 Remus nem tudott odafigyelni a férfi szavaira. Gondolatai Sirius felé kalandoztak. Hogy örülne most, ha itt lehetne, hogy végre komolyabban akcióba lendülnek a Sötét Nagyúr ellen! De sajnos ő már nem örülhetett neki. Tapmancs elment. Nincs többé. Nélküle már semmi sem lehet olyan, mint régen.

Ekkor kopogás hallatszott. Mindenki összerezzent. Ki lehet az? A Rend minden tagja a gyűlésen van, idegen pedig nem léphet be a házba. Kínos hallgatás következett, egészen addig, ameddig újból megszólalt a kopogás ezúttal sokkal erőteljesebben.

-                          Majd én megnézem! – ajánlkozott Remus, aztán felállt. Mivel senki sem

szólt, megvonta a vállát, aztán előreszegezett pálcával kiment a konyhából. Igyekezett halkan járni, de az öreg deszkák időről időre megreccsentek a lába alatt. Már felért a lépcsőn, mikor újra hallotta a kopogást, de ezúttal egy vékony hang is kísérte a dörömbölést.

            Pálcáját még mindig előreszegezve nyitott ajtót, majd igen csak meglepődött a jövevény láttán.

Egy sötét sikátor egyik kukája mögött tért magához. Teljesen átázott, mindenét átjárta a hideg, ráadásul még félt is. Óvatosan kidugta a fejét a szemetes mögül. Valahonnan ismerős volt neki a környék. Nem is emlékezett, hogyan kerülhetett oda. Mikor megbizonyosodott arról, hogy egyedül van, lassan felállt, és szaladva indult el a sikátorból kifelé. Mikor kiért a térre, megnyugtatóan tapasztalta, hogy tényleg ismerős neki a terep. Otthon van.

Még gyorsabb futásra kényszeríttette a lábait. A pocsolyák vize hangos loccsanással kerültek ki a medrükből, ahogy a meztelen lábak beleléptek. A fiú fölszisszent, ahogy a hideg víz a lábszárát érte de ő csak futott tovább a biztonságot, és meleget jelentő szülői ház felé.

Mikor odaért, megállt egy pillanatra az ajtó előtt. Kifújta magát, aztán kisöpört egy hosszú fekete tincset az arcából. Kicsit félt, hogy az anyjáék leszidják, amiért elcsavargott (mert valószínűleg csak ez történhetett), de aztán összeszedte magát, és bekopogott. Először nem történt semmi, ezért kissé erősebben megismételte a mozdulatot. Még mindig semmi. Most már kezdett dühös lenni. Már valósággal dörömbölt, két ököllel verve az ajtót.

-                          Hahó! Van itt valaki? – kiabálta közben.

Már-már úgy volt vele, hogy feladja, de ekkor fordult a kilincs, és valaki résnyire tárta az ajtót, majd mikor meglátta a jövevényt, kilépett azon. Egy nem túl idős férfi volt. Barna hajába ősz szálak vegyültek, arca nyúzott és sápadt volt, ruhái rongyosak. Szelíden mosolygott, amikor meglátta a fiúcskát.

-                          Hát te ki vagy? És hogy kerülsz ide? – kérdezte Lupin.

-                          Az én nevem Sirius Black, és ez az én házam! – válaszolt csípőre tett kézzel a fiú.

Remus csak tátogni tudott. Alig tudta lecsillapítani kalapáló szívét. Nem lehet, hogy ez a kölyök Sirius legyen, hiszen ő meghalt. Lehet, hogy csak szórakozik. De akkor mégis hogyan találta meg a házat? Ráadásul a stílusa és a kinézete is olyan, mint egykor Tapmancsé volt, de ez akkor is olyan lehetetlen.

-                          Te az új házimanónk vagy? – kérdezte a kisfiú vékony szemöldökét felvonva. – Mondd, hogy anyáék kirakták innen azt az utálatos Siport! … Beengedsz még ma?

-                          Nem vagyok házimanó! – nevetett a férfi. – A nevem Remus Lupin.

-                          Az egyik osztálytársamat is így hívják! És még hasonlít is magára! – lelkendezett Sirius, majd félretolva Remust, belépet a folyosóra.

A ház sokkal sötétebb volt, mint amilyennek emlékezett rá. Szemben ott volt az anyja portréja, de most le volt takarva, és halk horkolás szűrődött ki a vászon mögül. Tudta, hogy ilyenkor nem a legjobb hangoskodni, mert akkor anyja képmása felébred, és éktelen lármát csap, hogy hogy merték őt felébreszteni. Sirius már indult volna a szobájába, de a férfi megragadta a vállát.

- Gyere, lemegyünk a konyhába! – suttogta, azzal finoman irányba fordította a gyereket, és elindultak lefelé a lépcsőn. Ahogy haladtak, Sirius idegen hangokra lett figyelmes, amik a konyhából szűrődtek ki. Kissé megborzongott, de csak ment tovább. 

            Végül elérték az ajtót. Remus kinyitotta és maga előtt tolva betessékelte Siriust. Bent mindenki egy csapásra elnémult, majd ahogy meglátták az ifjú jövevényt, tátott szájjal bámultak rá. 

-                          Hát ez meg micsoda? – kérdezte az asztal végében ülő ijesztő kinézetű férfi.

Orra szinte alig volt, arcát teljesen elborították a hegek, és az egyik szeme, amelyik jóval nagyobb volt a másiknál veszettül forgott körbe-körbe. Black tett egy lépést hátra, de beleütközött Lupinba.

-                          Nem micsoda, hanem kicsoda, Rémszem! – válaszolt Remus. – És én sem értem, hogy ez hogy lehet, de…

-                          A nevem Sirius Black! – húzta ki magát büszkén a kisfiú. – Ez itt az én házam! Ti kik vagytok, és mit kerestek itt?

A Rendből többen is fölnevettek, majd az ijesztő férfi felállt, és odabicegett Siriushoz. Megragadta a talárja nyakánál fogva, és nekitaszította a falnak.

- Rémszem, nem kéne… - próbálkozott Lupin.

- Ki vagy, te kölyök? – kérdezte Mordon, Remusszal mit sem törődve.

- ENGEDJEN EL! – kiabált Black, és minden erejével azon volt, hogy kiszabaduljon a férfi szorításából.

- Azt kérdeztem, ki vagy? VÁLASZOLJ! – köpködte Rémszem, és megrángatta a fiút.

A férfi nagyobbik szeme egyenesen Siriusra meredt, aki úgy érezte, hogy a tekintet beléhatol, és minden titkát, és gondolatát érzékeli. Pár pillanat volt az egész, de a fiú mégis óráknak érezte azt az időt, amíg a szem őt fürkészte.

- Jól van! Igazat mond! – szólt nagy sokára a férfi kissé megenyhülve, majd újból Siriushoz intézte szavait: - Nem tudom, hogy jöttél vissza, Sirius! Mindig is tudtam, hogy rendkívüli ember vagy, de nem hogy ennyire!

Amikor Rémszem eltávolodott tőle, karok fogták át. Rengeteg puszit kapott, és még több féltő simogatást és ölelést.  Teljesen meg volt zavarodva. Nem ismerte ezeket az embereket, és nem tudta, hogy honnan jött vissza, csak azt tudta, hogy fáradt, és rettenetesen fázik.

-                          Na jó, elég lesz már! – nevetett Remus, azzal megragadta Siriust, és kihúzta őt az ölelő karokból.

-                          Nem vagy éhes, kicsikém? – jött oda egy idősebb, kövérkés, vörös hajú asszony.

-                          De – nyögte elhaló hangon Sirius.

-                          Akkor azonnal főzők valamit! – mosolygott Mrs. Weasley, azzal sarkon fordult, és elindult a tűzhely felé.

-                          Gyere, ülj le! – szól szelíden Lupin, aztán odaterelte a fiút az asztalhoz és leültette az egyik székbe. Ő maga pedig mellé ült.

Sirius félve körbenézett az asztal körül ülőkön, akik mind őt bámulták. Kissé zavarban volt, ezért sokszor lesütötte a szemét.

-                          Tanárnő! – rikkantotta vidáman, amikor észrevette a Griffendél ház fejét.

McGalagony némán biccentett, aztán idegesen elfordította a fejét.

-                          Tanárnő! – próbálkozott újból a fiúcska. – Kik ezek az emberek, és miért vannak itt a házunkban?

-                          Majd idővel mindent meg fogsz tudni! – válaszolt kicsit barátságtalanul a nő.

-                          Molly, mikor lesz kész? – kiáltotta Remus a vörös hajú asszonynak címezve szavait.

-                          Még húsz perc! – válaszolt amaz.

-                          Rendben van! – szólt vissza Lupin, aztán Siriushoz fordult. – Gyere fürdeni!

Sirius hagyta, hogy a férfi felkísérje a fürdőszobába, ahol aztán nagy nehezen

lerángassa róla a vizes ruhákat, végül pedig bedugja őt a meleg vízzel teli kádba.

-                          Hol vannak a szüleim? – kérdezte a fiú, miközben a tusfürdőjét kereste.

-                          Figyelj, Sirius, mindent el fogunk neked mondani, de nem ma! – felelt Lupin.

-                          De mért nem? – nyafogott Black.

-                          Mert csak! – emelte fel a hangját a férfi. – És most már igyekezz, mert lekéssük a vacsorát!

A kisfiú először megszeppent, de aztán dacosan felhúzta az orrát, és ugyanolyan lassan, mint az előbb tette, folytatta a mosakodást. Holdsáp mosolyogva csóválta a fejét. „Igen, ő tényleg Sirius” – gondolta magában, aztán lekapott egy törülközőt a tartóról, és várta, hogy az „uraság” kiszálljon a vízből.

            Siriusnak is feltűnt ez az apróság, de továbbra sem csipkedte magát. A baj csak az volt, hogy egyre jobban korgott a gyomra, és a víz is kezdett már kihűlni, ezért végül megadta magát. Kikapta a törülközőt Lupin kezéből, aztán megtörülközött. A férfi átrohant a másik szobába egy köntösért Siriusnak, de nem talált megfelelő méretűt. Mindketten jót nevettek, amikor a ruhadarab, amit végül kiválasztott igencsak nagynak bizonyult.  

            Pár perc múlva már újra a konyhában voltak. Sirius Remus és egy furcsa lila hajú lány, Tonks között foglalt helyet. Mrs. Weasley mindenki elé tányérokat és evőeszközöket pakolt, majd végül egy nagy fazék levest tett az asztalra, amiből mindenki szedett magának.

            Sirius nem ismerte ezt a fajta ételt, de nagyon ízlett neki. Valami mugli kaja lehetett, mert a szülei megtiltották, hogy olyat egyen.

            Remus mosolyogva nézte, ahogy a kis Tapmancs lapátolta magába az ételt, majd kicsit arrébb tévedt a tekintete. Látta, hogy Tonks is ránéz, aztán elmosolyodik. Lassan átcsúsztatta a kezét Sirius székének a támlája mögött.  A nő keze is elindult felé, de mielőtt még találkozhattak volna, a fiúcska hátradőlt, és tele szájjal felkiáltott:

-                          Mi van, ti nem is esztek?

-                           De, igen! – válaszolt Tonks, aztán ő is a tányérja felé fordult, és evett.

Lupin szeme egy darabig elidőzött még rajta, aztán ő is nekilátott. Siriusnak annyira ízlett a leves, és annyira éhes volt, hogy kétszer is repetázott.

            Mikor befejezte, felállt, és illedelmesen megköszönte a vacsorát.

-                          Nincs mit, kis szívem! – mosolygott Molly, miközben Sirius karját simogatta. – Gondolom, fáradt is vagy!

Sirius bólogatott. Kissé zavarba hozta az asszony kedvessége, mivel a saját anyja nem becézgette így. Vagyis őt sehogyan sem becézte. Inkább csak szidta. Sosem tudta neki megbocsátani, hogy a Mardekár helyett a Griffendélbe került. Nem mintha előtte túl jó lett volna a viszonyuk egymással. Ugyanis a kis Sirius minden alkalmat kihasznált, hogy borsot törjön a ház lakóinak orra alá.

-                          Gyere! – szólt Remus, azzal fölállt az asztaltól. – Megyünk aludni!

-                          De hol vannak a szüleim? – faggatózott a fiú.

-                          Holnap majd megtudod! – válaszolt neki Tonks, aztán nevetve összeborzolta Sirius haját.

-                          HÉ! – kiáltott mérgesen az érintett, miközben igyekezett visszasimítani hosszú tincseit az eredeti helyükre.

-                          Megyünk? – kérdezte türelmetlenül Remus.

-                          Persze! – válaszolt a lány, aztán Siriushoz fordult. – Hol szeretnél aludni? A saját szobádban, vagy inkább velünk?

Sirius fontolóra vette az ajánlatot, hogy ne kelljen egyedül aludnia, ugyanis volt benne félelem. Nem is kevés.

-                          Inkább veletek! – válaszolt a végül kissé szégyenkezve.

-                          És mi lesz a gyűléssel? – aggodalmaskodott Holdsáp.

-                          Menjetek csak nyugodtan! – szólt McGalagony. – Megbeszéljük, hogy mi legyen Siriusszal, aztán holnap mindent elmondunk nektek is!

-                          És a Halálfalók? – ellenkezett tovább Remus.

-                          Azt hiszem, jelen pillanatban várhatnak most egy napot! – felelt a professzorasszony. Arcán valami mosoly-féle suhant át, amikor ránézett Blackre.

-                          Hát jó, akkor induljunk! – egyezett bele végül Lupin.

- Juhú! – kiáltott vidáman Tonks, aztán felugrott az ágyra. Remus és Sirius nevetve nézték.

- Na, mi van? Most alszunk, vagy mi? – kacsintott a lány, aztán elterült az ágyon.

            Sirius nevetve fölmászott mellé. A szoba kicsi volt, és hangulatosan rendezték be. A falon, több helyen voltak képek, de ezek nem azok a Black családnál szokásos magamutogató festmények voltak. A nagy franciaágyon kívül, amelyik a szoba közepén állt, nem sok bútor volt: egy ruhásszekrény az ajtó mellett, és egy íróasztal az ablak alatt. A fal tapétája sárgára volt festve, és a padlót puha szőnyeg borította.

            Tonks és Sirius birkóztak egy kicsit, aztán bebújtak a takaró alá. Remus fejcsóválva feküdt melléjük. Hárman kissé nehezen fértek el az ágyban. Sirius feküdt középen, ezért a mellette lévők számíthattak arra, hogy a fiú előbb vagy utóbb rajtuk fog feküdni, vagy lerugdossa őket a földre. De most egyikük sem bánta. Örültek, hogy visszakapták Siriust, még ha egy kicsit furcsán is.

            Remus sokáig nem tudott elaludni. Hanyatt feküdt az ágyban, és azon gondolkodott, mi történhetett Tapmanccsal, és hogy került vissza. Miért lett újra gyerek? Mióta bolyongott az utcákon, és hogyhogy nem kapták el a halálfalók?

Ekkor hirtelen összerezzent, mert valami ránehezedett a mellkasára. Először azt gondolta, hogy Tonks keze, de amikor lenézett, látta, hogy tévedett. A kis Tapmancs volt az, aki fejét ráhajtotta a mellkasára, és úgy aludt. Remus belsőjét átjárta a szeretet barátja iránt. Hihetetlenül boldog volt, amiért visszakaphatta őt, és talán megadhatja neki azt, amit ezelőtt nem kapott meg senkitől.

Végigsimított a kis kézen, aztán átölelte a fiúcskát, aki ennek hatására mocorgott egy picit, majd újra elcsendesedett. Egy darabig hallgatta Sirius halk szuszogását, majd őt is elnyomta az álom.