Lassan vánszorogtak az órák, a fiúk pedig néma csendben kuporogtak egymás mellett a fán. Néha vetettek egy-egy pillantást Lupinra. Egyikük sem tudott aludni, ráadásul nagyon fáztak.

Sirius úgy érezte, mintha valami egyre jobban összeszorítaná a mellkasát és a torkát. Biztos volt benne, hogy ezek után mind a négy Tekergő repül a Roxfortból. Nem maga miatt aggódott, és nem is James és Peter miatt. Remus Lupin volt az, akinek a legnagyobb szüksége volt arra, hogy idejárjon. Neki máshol nincs esélye, és ha még az iskolát sem tudja elvégezni, akkor munkát sem fog soha kapni. Pont ő, Holdsáp, aki mindig megértő és kedves volt mindenkivel, aki mindent megtett azért, hogy jó tanuló legyen, aki nem hidegült el Siriustól, miután tévedésből megcsókolta, és még azt is megígérte, hogy nem árulja el senkinek. És most ki fogják rúgni a Roxfortból… Sirius miatt…

Tapmancsnak görcsbe rándult a gyomra. Mozgolódott egy picit, hogy eltakarhassa arcát a többiek elől. Érezte, hogy a könnyei megállíthatatlanul potyognak kék szemeiből. Nem akarta, hogy a többiek lássák, hogy sír, főleg Pipogyusz ne.

Kelet felől halvány fény derengett a horizonton. A vérfarkas ekkor fölkapta a fejét, majd idegesen mozgolódni kezdett. Siriusnak végre sikerült abbahagynia a könnyezést, de még mindig az arca előtt volt a keze, és halkan szuszogott, mintha aludna. Nem szerette volna, ha sírástól kipirosodott szemmel látják. Gyengének érezte magát. Gyengébbnek, mint eddig bármikor. Hallotta, hogy a többi fiú is mocorog, de nem vett róluk tudomást. Csak ült összegörnyedve, arcát eltakarva.

Már nem tudta, mennyi ideje nem mozdult meg. Érezte, hogy egész teste elzsibbadt, de akkor is így maradt. Ekkor hangos vonyítás ütötte meg a fülüket a fa tövéből. Mindenki odakapta a fejét, kivéve Sirius, aki továbbra sem volt hajlandó életjelet adni magáról. Hallotta az ismerős zajokat, amelyek az átalakulással járnak együtt, és még jobban összeszorult a torka. Ezután már csak Remus halk nyöszörgését vélte hallani, de mintha lebénult volna. Ekkor egy kéz nehezedett a vállára. Fölkapta a fejét, és James arcával találta szemben magát.

-         Gyere! – suttogta a szemüveges fiú rekedten. Ahogy meglátta Sirius arcát, gyorsan elengedte a vállát.

Sirius morgott valami olyasmit, hogy „hagyjál”, de aztán meggondolta magát, és a többiek nyomában ő is lemászott a fáról. Egy kicsit eltávolodott a fiúktól, aztán mozdulatlanul, lehajtott fejjel és üveges szemmel bámulta, ahogy barátai ráterítik pulcsijuk megmaradt foszlányait a remegő Holdsápra. Remus is, csak úgy, mint a másik négy fiú több sebet kapott, és nagyon megviseltnek nézett ki. Piton nem messze tőlük állt, és tátott szájjal figyelte az eseményeket.

Sirius számára innentől kezdve a világ csak homályos, és sokszor érthetetlen foszlányokban létezett. Az egyik pillanatban még McGalagony és Madam Pomfrey sietett feléjük, a következőben pedig az igazgatóhelyettes asszony idegesen kiabált a Tekergőkkel. Tapmancs agyáig egy szó sem jutott el ebből. Mereven bámult maga elé, fekete haja az arcába lógott, de nem törődött vele.

Ezek után a gyengélkedőn találta magát pizsamában, megmosdatva. Sebeit ellátták, aztán lefektették az ágyba. A mellette levő ágyakon a többiek foglaltak helyet.

 Aztán Dumbledore irodája előtt várakozott. Piton, Peter, James és Remus együtt mentek be, Sirius pedig McGalagony társaságában várakozott a folyosón. Még mindig nem sokat fogott fel a körülötte történő eseményekről, de nagyon nyomorultul érezte magát.

Amikor Tapmancs belépett az irodába, barátai, anélkül mentek el mellette, hogy ránéztek volna. Remus az ajtóban még visszafordult. Nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán be is csukta. Szomorúan megrázta a fejét, és ő is kiment.  Az igazgató megfogta a kábult fiú karját, és leültette az egyik székbe. Tapmancs még mindig nem sokat fogott fel a szavakból, de aztán az öreg mélyen belenézett a szemébe. Talán percekig néztek így farkasszemet, mire Sirius valamennyire éberebbnek érezte magát.

-         Figyelj rám, Sirius! – szólalt meg Dumbledore nagy sokára, majd mikor látta, hogy Black végre megtette, amit kért, szelíden folytatta: - Ne emészd magad! Tudom, miért aggódsz, de fölösleges. Egyikkőtöket sem fogjuk kicsapni az iskolából. Perselus volt olyan kedves, hogy megígérte, nem árulja el senkinek, amit látott. Az pedig, hogy az én tudomásom nélkül megtanultátok az animágiát, ráadásul ilyen fiatalon, az egyszerűen fantasztikus teljesítmény!

Az igazgató bátorítóan kacsintott egyet, majd kissé szigorúbb hangnemre váltva folytatta:

-         Az viszont nem volt tőled szép dolog, hogy ilyen veszélynek tetted ki Perselust. Meg is halhatott volna, és nem csak ő, hanem ti is! Sirius, meg kell tanulnod, hol a határ a csínytevések, és az őrültségek között!

Sirius még mindig remegett, és falfehér volt. Dumbledore sóhajtott egyet, majd felállt.

-         Most menj vissza a Gyengélkedőre, és pihend ki magad! – szólt lágyabb hangon, aztán felállította a fiút, és óvatosan kitessékelte őt az irodából.

Odakint McGalagony várta, aki a vállánál fogva elvezette őt Madam Pomfreyhez. A javasasszony egyből bedugta őt az ágyba, és mindenféle varázskotyvalékot itatott vele. Valószínűleg volt közöttük olyan is, aminek nyugtató hatása van, mert Sirius még jobban elkábult, és a mennyezetet bámulta. Ez a kábultság sokkal kellemesebb volt, mint az, ami ezelőtt uralta. Ettől ellazult, és pihent.

Egész nap az ágyban feküdt, és a plafont bámulta. Csak annyi időre állt fel, amíg elvégezte a szükségét. Enni viszont nem tudott. Úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban kijöhet belőle a tegnapi vacsora. Emellett, ahányszor csak a Tekergőkre gondolt, rátört az az érzés, ami szinte összeroppantotta a mellkasát. Nem is csodálkozott rajta, hogy a barátai egész nap felé se néznek. James, Peter, és Piton már elmehettek, de Remus és Sirius a gyengélkedőn maradtak. Holdsáp a terem másik végében kapott ágyat, és az egész napot alvással töltötte.

Azon viszont igencsak meglepődött, amikor este Lily Evans megjelent az ágya mellett.

-         Szia! – köszönt lágy hangon. – Jamesék mondták, hogy itt vagy!

Tapmancs nem válaszolt. Még mindig a mennyezet kötötte le a figyelmét.

-         Mi történt veletek? – kérdezte a lány. – Mért nem árul el senki semmit?

-         Mert ezt nem szabad… - szólt lassan a fiú.

-         De mégis mit? – a lány, csípőre tette a kezét, aztán elmosolyodott, és szelíd hangon folytatta: - Ne félj, nemsokára jobban leszel!

-         Tudom!

-         Na, ne legyél már ilyen!

-         Csak fáradt vagyok!

Lily sóhajtott egyet, aztán leült az ágy szélére.

-         Jaj, te! – rázta a fejét, aztán gyorsan kisimított egy tincset Tapmancs arcából, és ugyanazzal a mozdulattal adott egy puszit a homlokára.

-         Te mit csinálsz? – kérdezte elkerekedet szemmel a fiú.

-         Csak adtam egy puszit a feleségemnek! – nevetett a lány. – Lújzika!

Sirius nevetett, aztán ásított egyet.

-         Ilyen álmos vagy? – kuncogott Lily. – Ne hozzam ide a cumidat, vagy a plüss macidat?

-         Nem kell, köszi! – vigyorgott Black. – Azt hiszem, meg vagyok nélkülük is!

-         Te tudod! – mosolygott a lány, miközben felállt. – Hát, akkor jó éjt, Lújzikám!

-         Neked is Bélus!

Lily még integetett, az ajtóból, aztán kiment. Sirius visszadőlt a párnájára, és folytatta egész napos tevékenységét: a plafon tanulmányozását. Az előbbi jókedve egy pillanat alatt elillant, és helyét átvette a jól ismert szorongás. Igaz, hogy nem csapták ki őket, de attól még nem lesz minden ugyanúgy, mint régen. A többiek valószínűleg hallani sem akarnak Siriusról, így semmi esély nincs rá, hogy újból a legjobb barátok legyenek. Már nem lesz kihez fordulni, hiszen a fiúk legnagyobb része féltékeny volt Tapmancsra, amiért ő minden lányt megkaphatott, és sokszor előfordult az is, hogy olyan csajjal kavart, akinek már volt pasija. A fiúk másik része példaképként tekintett rá, de nem akarta csodálókkal körülvenni magát, mint Malfoy. Ő nem volt olyan. Nem akarta, hogy az egekig magasztalják. Igaz barátokra vágyott, akik eddig meg is voltak neki, de ezek után mi lesz? Arra még csak gondolni sem mert, hogy a lányoknál keressen vigaszt, mivel azok egytől egyig – persze Lily és a barátnői kivételével – mind oda voltak érte, és úgy tekintettek volna rá, mint az iskola legmenőbb, és legjóképűbb srácára.

De még ha lettek is volna olyanok, akik a barátai lehettek volna, ő akkor is csak a Tekergőket akarta. Érezte, hogy a könnyei megint készülnek kitörni, de elfojtotta a sírását. Az oldalára fordult, szipogott néhányat, aztán becsukta a szemét és próbált elaludni.  

            Akárhogy várta, nem jött el számára a megváltó álom. Egész éjjel ébren volt. Mocorgott, fészkelődött, de nem tudott aludni. Már látta, hogy az ég alja világosodik. Halkan felnyögött:

- Jaj, ne!