Tapmancs néhány nap múlva elhagyhatta a gyengélkedőt. Onnantól kezdve a hét napjai eseménytelenül és unalmasan teltek, azt az egy esetet leszámítva, amikor Sirius megtanította Piton táskáját repülni. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha nem az egyik vécécsészében hajt végre sikeres leszállást. A másik nagy gond az volt, hogy a fiú dolgozatai ronggyá áztak, így nem tudta őket időben leadni. Persze ebből az következett, hogy kedvenc Tekergőnket újból büntetőmunkára fogták. Ez nem volt valami nagy ügy, mivel csak egy folyosót kellett fölsikálnia. Másnap reggelre már végzett is. Az alváshiány miatt viszont nem tudott tanulni, és jó szokásához híven átaludta az egész tanítási időt.

            Már csak egy nap volt hátra a holdtöltéig. Remus kivételesen jól tűrte ezt az időszakot. Teljesen olyan volt, mint bármelyik másik napon, azt leszámítva, hogy még mindig nem szívesen mozdult el barátja mellől, akinek, úgy tűnt, a legutóbbi eset után teljesen megszűntek a látomásai és a rémálmai. Vasárnap délelőtt volt.  James kviddicsezett, Peter pedig valahol csajozott, a másik két fiú pedig vidáman sétált a parkban. Siriusnak még az is feltűnt, hogy Holdsáp semmilyen könyvet nem hozott magával, holott már vészesen közeledtek a vizsgák.

A levegő nem volt különösebben hűvös, de viszont annyira meleg sem. Az ég tiszta volt, és a levegő friss illatú.  Amikor a fiúk odaértek a tóhoz, leültek kedvenc fájuk alá, és a sima víztükröt bámulták. Sirius hajlamos volt ilyenkor elálmosodni, és most is ez történt. Sóhajtott egyet, aztán ráhajtotta a fejét barátja vállára.

- Szóval igaz? – szólt egy behízelgő hang.

- Húzzál el innen, öcsi! – dünnyögte Tapmancs anélkül, hogy felemelte volna a fejét.

- Miről beszélsz? – kapta fel a fejét Holdsáp.

- Bella mesélte, hogyan ölelgettétek egymást a gyengélkedőn – folytatta a kisebbik Black fiú, miközben leült bátyjától biztonságos távolságban. – Smároltatok is?

- Persze! – jegyezte meg gúnyosan Tapmancs, miután felemelte a fejét. – Mi van, nincs jobb dolgod, mint minket baszogatni?

- Én nem baszogatlak titeket. Tudtommal egymást szoktátok – válaszolt Regulus.

- Ezt hogy érted? – pattant fel a bátyja.

- Úgy, ahogy mondom! – feleselt a mardekáros. – Egymást szoktátok seggbe…

- FOGDD BE, TE KIS… - kiabált Sirius, és már neki is ugrott volna a kisebb fiúnak, de Holdsáp lefogta.

- Sirius! – szólt a barna hajú. – Hagyd abba! Nem ér annyit az egész, hogy megint megbüntessenek!

- Eressz el! – dühöngött Tapmancs. Ekkora már szép kis nézelődő tömeg vette körül őket. Remus hátulról karolta át barátját, aki minden erejével azon volt, hogy kiszabaduljon a szorításból. Regulus tett néhány lépést hátra majd megjegyezte:

- Látom, ez számotokra már ismerős póz. Mindig is gondoltam, hogy te vagy elöl, Sirius, hiszen olyan vagy, mint egy lány!

Sirius elsápadt a dühtől. Szerencsétlenségére erősebb volt, mint Remus, ezért egy rántással kiszabadította magát a fiú karjaiból, és öccsére vetette magát. Már ő sem tudta, milyen szidalmakat vág a fejéhez. Ott ütötte testvérét, ahol érte. Regulus megpróbált védekezni de nem sok sikerrel, mert bátyja, vékony alkata ellenére, sokkal erősebb volt, mint ő. Remus még mindig üvöltözött, de Tapmancs akkor se hagyta abba. Érezte, ahogy Regulus ökle az arcába csapódik, de már nem érzett fájdalmat. Teljesen feldühítette ez a kis tetű. Újból ütött volna, de erős kezek ragadtak meg a karját, és már nem tudott vele lesújtani a halkan nyöszörgő fiúra. Próbált ellenkezni, de ekkor újabb kezek ragadták meg, és már mozdulni sem bírt. Végül elengedte magát. Megrázta a fejét aztán leszállt az öccséről, akinek arcát elborította az orrából ömlő vér. Tapmancs körülnézett. A nézelődők közül néhányan megelégelték a két fiú verekedését, és szétválasztották őket.

Mikor Regulus fölállt, Sirius még mindig a fűben térdelt, és kissé csodálkozó arcot vágott.

„Most megkaptad, te kis család büszkesége!” gondolta magában, és elégedett vigyor terült szét az arcán, ahogy testvére a vért törölgette az arcáról. Regulus, mikor meglátta a másik fiú vigyorát, undorodó grimaszba torzult az arca, aztán váratlanul leköpte Siriust. Elvigyorodott, aztán lenéző pillantást vetett Remusra. A véres nyál Tapmancs arcát találta el.  

-         Hogy az anyád… - szitkozódott, miközben az arcát törölgette.

-         A te anyád is! – vigyorgott Regulus, aztán nyájas hangon hozzátette: - Te kis buzi!

Sirius már újból ugrott volna, de Lupin egyik kezével hátulról átkarolta a mellkasát, a másik kezével pedig az arcát simogatta, hogy a fiú valamennyire lenyugodjon. Ez a módszer sokkal jobb volt, mint a nyugtató bűbáj, mert nem kábult el tőle az illető, és ráadásul kellemesebb is volt. Remus az utóbbi időben kénytelen volt kitapasztalni, hogy Sirius mitől nyugszik meg a leginkább. Az egyik az volt, amikor megölelték, a másik, amikor az arcát simogatták. Az is hatásos volt, hogy amikor Sirius ideges volt, akkor Lupin nyugalmat erőltetett magára, magabiztosnak, és határozottnak mutatta magát. Persze ez nem mindig jött be, mert sokszor csak még jobban feldühítette vele a fiút.

            Mikor Tapmancs kissé lenyugodott, ijedten tapasztalta, hogy mindenki őket bámulja. Ez valószínűleg Holdsápnak is feltűnt, mert gyorsan elengedte barátját. Ekkorra Regulus már elvonult.

-         Gyere, menjünk be! – szólt Remus, miközben felállt és leporolta a talárját.

-         Rendben! – válaszolt Sirius, és ő is felállt.

-         Töröld meg az arcodat! – suttogta a barna hajú, aztán belenyomott egy zsebkendőt barátja kezébe.

Sirius megtörölte az arcát, és kissé csodálkozva tapasztalta, hogy felrepedt az alsó ajka. Már nem tudott visszaemlékezni, hogy melyik pillanatban szerezte a sérülést. Kissé bosszús volt, mivel alighogy begyógyultak a legutóbbi sebei, most itt is volt a következő. Rászorította a zsebkezdőt a vérző szájára, aztán Remus nyomában elindult a kastély felé.

Odabent csodálkozó lányok egész serege követte őket egészen a Griffendél-toronyig. Onnan már csak néhányan követték a két fiút egészen addig, amíg Remus be nem zárta a hálószobájuk ajtaját.

Sirius fáradtan leroskadt az ágyára és a kezébe temette az arcát. Remus sóhajtott egyet, majd leült mellé.

-         Megmondanád, hogy ez mire volt jó? – kérdezte a barna hajú, pár perc hallgatás után.

-         Fölbosszantott! – vonta meg a vállát Tapmancs, miután leengedte a kezét.  

-         Akkor sem kellett volna megverned!

-         Te nem hallottad, miket mondott?

-         Dehogynem! De akkor sem kellett volna ezt csinálnod!

-         Mégis mit kellett volna csinálnom? – csattant föl a kék szemű. – Mosolyogva kellett volna hallgatnom, hogy lebuziz minket az egész iskola előtt?

-         Nem érted, hogy épp az volt a célja, hogy nekiugorj? – emelte föl a hangját Holdsáp. – Ezzel most bebizonyítottad, hogy igaza van!

-         Remus! Mi nem vagyunk buzik! – válaszolt Sirius, mintha egy fogyatékoshoz beszélne.

-         Nem, de mindenki azt hiszi most rólunk!

-         De hát ez nem igaz!

-         Ha nem estél volna neki, most nem tartanánk itt!

-         Ha nem buzizott volna le, nem estem volna neki!

-         Ha nem lennél ilyen forrófejű, akkor nem is próbálkozott volna!

-         Ha nem idegesítenél folyton, akkor nem lennék ilyen!

-         Szóval én idegesítelek téged? – kérdezte sértődötten Holdsáp. – Ha szabad tudnom, mivel bosszantom fel a nagyságos Tapmancs urat?

-         Hogy mivel? – kérdezett vissza Sirius. Már érezte, hogy fölmegy a pumpája. – Azzal, hogy mindenkinél okosabbnak hiszed magad, mert egész nap azokkal a hülye könyveiddel vagy elfoglalva!

-         Ó, hogyha téged ez idegesít, akkor inkább majd megbukok! És ha már itt tartunk, akkor nem tudom, ki az, aki egész nap unatkozik, vagy azzal van elfoglalva, hogy hogy áll a haja, meg hogy jól néz-e ki!

-         Te most rólam beszélsz?

-         Mégis ki másról? Olyan vagy, mint egy kislány!

-         Te meg olyan vagy, mint egy… egy… HÜLYE STRÉBER! – kiabálta Sirius, aztán amikor látta, hogy Remus vigyorog, ő is elnevette magát.

-         Te lusta disznó! – nevetett a barna hajú, aztán fölkapott egy párnát, és képen törölte vele Tapmancsot, aki ennek következtében elterült az ágyon.

Remus egyik kezével rányomta a másik fiú fejére a párnát, a másikkal pedig elkezdte őt csiklandozni.

-         Ne, Holdsáp! Fáj a szám! ÁÚÚÚÚ! – kiabált Sirius a párna alól.

-         Ne haragudj! – hadarta zavartan Lupin, miközben kiszabadította barátját.

Sirius gúnyosan vigyorgott, és taszított egyet Holdsápon, aki erre hanyatt esett.

-         Ennyire fájt? – kérdezte Remus.

-         Nem fájt!  Hazudtam! – vonta meg a vállát Tapmancs, aztán rávetette magát a másik fiúra.