Arra ébredek, hogy veszettül vakarózom. Mindenem viszket, mintha ezer bolha csipkedne.

-         Mi az isten…?! – kiabálok mérgesen, miközben igyekszem a hátamat megvakarni.

-         Azt hiszem, közel járunk a Szúnyogos-mocsárhoz – szól Silmeumbar higgadtan. Hát persze, neki könnyű! Őt a pikkelyei miatt nem tudják megenni ezek a vadállatok, de én NAGYON VISZKETEK!

Még mindig azon ügyködöm, hogy meg tudjam vakarni a hátam, amikor hallom, hogy a sárkány halkan kuncog.

-         Ez nem vicces! – sziszegem, miközben egy hosszú bottal próbálkozom. – Tudod te, hogy ez, hogy viszket?!

-         Látnád magad! – nevetett tovább Silmeumbar. – Úgy ugrálsz, mint egy bolha!

-         Te is ugrálnál, ha így viszketne mindened! – válaszolok sértődötten.

Körülbelül fél óra múlva elindulunk, miután sikerül lecsillapodnom. Nagy erőfeszítés nem vakarózni, mert majd’ megőrülök. A szúnyogok megállás nélkül támadnak, én meg nem győzöm csapkodni őket. Silmeumbar mellettem jön, mert azt gondolja, így valamennyire megvéd a kellemetlenségtől. Nem sokat segít, de legalább, amíg vele beszélek, addig se a csípéseimmel vagyok elfoglalva.

Ahogy haladunk, egyre többször veszem észre, hogy a cipőm alatt besüpped a talaj. Néhol felbukkan egy-egy tócsa, és kisebb nádas. Állandóan hallatszik a rovarok zümmögése és ciripelése, a szúnyogok pedig egyre agresszívebbek. Már nem csak a bőrömet csipkedik. A számat már ki se merem nyitni, mert ahogy ez megtörténik, a kis bestiák egyből megrohamozzák. A szememet szintúgy nem hagyják békén, ezért folyamatosan pislogok. Eltakarom az arcomat, hogy végre szabadon vehessem a levegőt, amikor placcs, belelépek egy pocsolyába. Teljesen átázott a cipőm. Káromkodok egyet, aztán továbbmegyek.

-         Ne haragudj, Sirius, de én már nem tudok tovább menni, mert elsüllyedek! – szól Silmeumbar, aztán hatalmas szárnycsapásokkal felemelkedik a levegőbe.

-         Nézd meg, hova lépsz! – hangzik az utasítás, és én kelletlenül leengedem a kezem.

Egy mocsár kellős közepén állok. Amerre nézek, mindenhol tócsák, és az előbbieknél nagyobb nádasok. Lassan elindulok.

            Néha ugyan térdig belesüppedek az iszapba, de ennek ellenére mégis gyorsan haladok. Nem vagyok túlságosan hozzászokva az ilyen mocsár-túrákhoz.

Dél körül megállok, mert találok egy viszonylag nagy területű szilárd talajt, amire akár útitársam is ránehezedhet. Fölkiáltok neki, és ő lassan leszáll. Nem is olyan nagy ez a kis sziget, mint amilyennek először gondoltam. Épp, hogy csak elférünk rajta. Mind a két cipőm vizes, és ráadásul a nadrágom is. Nincs időm megszárítani. Ahogy bekapok néhány falatot, már indulunk is tovább. Most az egyszer örülök, hogy nem hosszabb a pihenő, mert szeretnék innen minél előbb eltűnni. Az agyamra megy ez a sok rovar!

            Még mindig nagyon lassan haladok, és egyre fáradtabb vagyok. Már vakarózni sincs erőm. Csak figyelek, és megyek. Késő délután van, és ahogy sötétedik, egyre kevésbé látom az utat. Kedves kis vérszívó barátaim újult erővel csapnak le agyonszurkált bőrömre, és a nádasokból furcsa ciripelő hangot hallok. Először azt gondoltam, hogy tücskök, de ezek annál sokkal hangosabbak, és egyáltalán nem kellemes a muzsikájuk. Egyre nehezebbnek érzem a lábaimat. Nem csak a fáradtságtól, hanem a rárakódott sárrétegtől is. Most már ideje pihenőhely után nézni.  Sajnos ez nem megy könnyen. Ha messziről meg is látok egy nagyobb, száraznak tűnő részt, amint odaérek, kiderül, hogy csak egy újabb sártenger. Már épp káromkodnék, amikor a következőhöz érve szilárd talajt érzek a lábam alatt.  Örömömben fölkiáltok.

-         Mi van? – hallatszik Silmeumbar hangja.

-         Gyere le! – kiabálok vissza. – Találtam helyet, ahol tudnánk aludni!

A sárkány még tesz egy kört a levegőben, aztán óvatosan leszáll.

- Itt akarsz aludni? – kérdezi kissé szemrehányóan.

- Nincs jobb hely! – válaszolom türelmetlenül.

- Azt hittem, még ma el akarjuk érni a Széltetőt!

- Én már nem tudok továbbmenni! – nyögöm, aztán elterülök.

A sárkány elmosolyodik, aztán leheveredik mellém, és rám teríti a szárnyát, hogy éjjel ne egyenek meg a szúnyogok. Fekszem, és próbálok elaludni, de a vizes ruhák miatt didergek, ráadásul a talaj is nagyon kényelmetlen. Forgolódom, de csak nem lesz jobb. Ekkor hirtelen világosság gyúl a fejemben. Amennyire tudok, fölülök, és lerángatom magamról a ruhákat. Már épp az alsógatyát szedném le, amikor meggondolom magam. Ez annyira nem vizes. Jobb, ha inkább rajtam marad.

- Mit mocorogsz? – szól szelíden Silmeumbar.

- Már semmit! – válaszolok, aztán hanyatt dőlök a vizes ruhákra. 

            Másnap hajnalban arra ébredek, hogy valaki bökdös. Morgok, aztán megpróbálok átfordulni a másik oldalamra. Fölszisszenek, amikor a meztelen vállam hozzáér a hideg talajhoz.

-         Minek keltettél fel? – kérdezem mérgesen.

-         Induljunk! – suttogja a sárkány, miközben újból megbök az orrával.

-         Mi van? – kérdezem kissé értetlenül, mert félelmet érzek a hangjában.

-         Maradj csöndben! – folytatja halkan. – Sietnünk kell!

Amilyen gyorsan csak tudom, magamra kapkodom a ruháimat. Silmeumbar azt sem hagyja, hogy kényelmesen megreggelizzek. Most sokkal magasabban szál, mint szokott, és rám parancsolt, hogy olyan halkan menjek, amennyire csak lehetséges. Fogalmam sincs, mi baja van. Jobb lenne, ha elmondaná, hogy legalább fölkészüljek az esetleges veszélyekre.

Igyekszem halkan lépkedni, de nem nagyon sikerül. Sokszor tócsába, vagy sárba lépek, és ilyenkor mindig hangosan cuppan a cipőm. A rovarok még mindig nagyon idegesítők, de már kezdem megszokni. Ma még nem is vakaróztam.

            Már órák óta megyek. Kezd fájni a lábam, és korog a gyomrom. Ezen kívül tisztára olyan érzésem van, mintha valaki követne. Néha-néha hátrafordulok, de nem látok semmit. A sárkány még mindig magasan felettem köröz, de nem merek fölkiáltani hozzá. Nem tudom, hogy tényleg követ-e valaki, de ha igen, nem szeretnék vele találkozni. Nincs nálam a pálcám, és anélkül nem tudom megvédeni magam. Gyakorolnám a varázslást, de tartogatom az energiámat. Ahogy kel fel a nap, egyre többet látok a tájból. Velem szemben egy nagy dombság húzódik. Ezek a Szeles-dombok.

            Még délben sem állok meg. Egész nap menetelek, hogy minél előbb elmenekülhessek a vérszívó rovarok elől. Még most is úgy érzem, hogy valaki követ, de ezúttal se látok semmit. Lassan kiérek a mocsárból. Most már újra szilárd talajon állok. Elhagytam a nádasokat is, de a szúnyogok még mindig követnek. Silmeumbar leszáll mellém, és most már együtt sétálunk.

-         Valami követ minket! – súgom oda neki pár perc múlva.

-         Igen, tudom! – mondja halkan. – De ne félj! Ma este elkapjuk!

-         Mit akarsz vele csinálni? – kérdezem riadtan.

-         Ne félj, nem fogom bántani! – válaszol kuncogva, hogy megnyugtasson. – Elmondom, mit kell csinálnod!

Azzal előadta a tervét. Nem volt valami túlságosan bonyolult, de legalább nem eshetett senkinek baja. Ezek után egész nap izgatottan vártam az estét. Útközben Silmeumbar elmesélt néhány dolgot a Széltetőről. Már láttam, amint a távolabbi hegy tetején, régi kőfalak romjai merednek elhagyatottan a kék ég felé. Frodót, a Gyűrűhordozót, itt szúrták meg a nazgúlok.

Egész nap megyünk, és rajtam kezd kényelmetlenül megszáradni a sáros ruha. Próbáltam levakarni, de nem sok sikerrel. Ki kéne mosni, de sajnos nincs rá lehetőségem.

Este egy fa tövében telepedünk le, és én azonnal előkapom a hobbitoktól kapott batyukat. Elkezdek enni. Addig Silmeumbar fölszáll, és tesz néhány kört fölöttem. Magasan repül, így a sötétségben szinte észrevehetetlen.

Már vagy tíz perce tart ez, amikor végre mozgást hallok a hátam mögötti bokor felől. Úgy teszek, mintha nem venném, észre, és békésen folytatom a vacsorát. Igazából nagyon ideges vagyok, és egy kicsit félek is, mert én sem tudom, hogy a sárkány hol van pontosan, és pálca nélkül nem tudok harcolni, ha arra kerül sor, de azért csak játszom tovább a hülyét. Hirtelen meghallom, hogy valaki mögém lép. Abban a pillanatban megfordulok, és elkapom a jövevény kezét. Arra sincs időm, hogy megállapítsam, micsoda, vagy kicsoda, mert a másik kezével kapásból fejbe vág, és én elterülök a füvön.