A következő órájuk átváltozástan volt. Holdsáp ezen az órán sem vett részt. Sirius és James az utolsó padban ültek, előttük pedig Peter.

- Az animágusok többsége egy idő után átveszi annak az állatnak bizonyos tulajdonságait, amivé változni tud – magyarázta a tanárnő.

James egy darabig küszködött, de aztán kitört belőle a röhögés.

- Potter! – rivallt rá a nyanya.

- Elnézést, tanárnő! – hadarta Ágas, mielőtt még McGalagonynak eszébe jutott volna pontot levonni a háztól. – Nem fordul elő többet!

- Ajánlom is! – mondta, aztán folytatta a magyarázást. – Ott tartottunk, hogy az animágusok egy idő után képesek átvenni a másik alakjuk bizonyos tulajdonságait. Tudja valaki, hogy miért?

- Min röhögtél? – kérdezte suttogva Peter.

- Azon… – kezdte James, erőlködve, nehogy újból elröhögje magát. – Azon, hogy elképzeltem Tapmancsot, amint egyszer csak elkezdi csóválni a farkát!

Peter hangos vihogásba kezdett, így Ágas sem bírta tovább, és ő is hangosan felröhögött. Sirius akkorát taszított barátján, hogy az kiesett a padból, majd ő is elkezdett nevetni.

- Na most már elég! – csattant fel McGalagony. – Black, Potter! KIFELÉ A TEREMBŐL!

A két fiú jobbnak látta, ha nem ellenkeznek, ezért sebesen összepakolták a holmijukat, és kimentek. A tanárnő még küldött utánuk egy szórós pillantást, aztán folytatta az órát.

- Remus! Remus! – rontott be kiabálva Ágas a Tekergők hálószobájába.

- Mi van? – kérdezte mérgesen Lupin az ágya függönye mögül.

- Gyere le gyorsan! Ez életbevágó! – hadarta James.

- Oké, oké! Máris megyek! – morgott Holdsáp.

- Siess!

Remus néhány másodperc múlva szemét dörgölve előkerült a függöny mögül, és meglehetősen mogorva volt. Haja az égnek állt, szemei karikásak és pirosak voltak. Az egész napot a szobában töltötte azzal sem törődve, hogy tanítás van. A fiúk elindultak lefelé, de ekkor Sirius visszament az ágyához, és elkezdett kotorászni a sok cucca között, ami az ágyán feküdt.

-         Mindjárt megyek én is! – kiáltotta.

-         Jó, de siess! – válaszolt James, és mikor megbizonyosodott arról, hogy Lupin épp nem őfeléjük néz, kacsintott egyet. Sirius viszonozta neki, és folytatta a turkálást.

Megvárta, amíg az ajtó becsukódik, aztán felegyenesedett, és tovább fülelt. Mikor elhaltak barátai léptei, odament Remus éjjeliszekrényéhez, és óvatosan kihúzta a fiókot. Az tele volt ócska összefirkált pergamenekkel. „És még én vagyok rendetlen!” csóválta meg a fejét. Lassan felemelte a lapokat. Alattuk volt néhány fénykép Holdsáp családjáról. Az egyik volt csak színes, a többi fekete-fehér. Sirius a kezébe vette a színeset, és megnézte. Már vagy ezerszer látta, de most valahogy teljesen más volt. Sietve visszatette, és tovább keresgélt. Rengeteg kacatot talált, de egyik sem érdekelte. Ő a levelet kereste. Már tíz perce térdelt ott, és érezte, hogy egyre kevesebb ideje van. Már azzal sem foglalkozott, hogy minden ugyanúgy maradjon, ahogy megtalálta. Átforgatta az egész fiókot, míg végre a kezébe került a keresett iromány. Volt egy kis bűntudata amiatt, hogy beletúr Remus cuccaiba, de most nem ez volt a fontos.

Kinyitotta a levelet. Látszott, hogy remegő kezekkel írták, és itt-ott elmosták az írást a könnyek. Sirius biztos volt benne, hogy nem csak Holdsáp miatt. Nehezen, de végül sikerült elolvasnia a levelet.

Kedves Remus!

Anyád megint rosszul lett, és el kellett vinni a Szent Mungoba. Azt mondták, nem biztos, hogy tudnak rajta segíteni. De ne aggódj! Máskor is volt már ilyen rohama, és akkor is néhány hét alatt rendbe jött!

                                                                                              Apa

Sirius Biztos volt benne, hogy a férfi csak azért írta az utolsó mondatot, hogy megnyugtassa a fiát. Remus biztos beszámolt volna arról, ha az anyjának ilyen „rohama” van, de egyszer sem tette. Azt vette észre, hogy könnyek homályosítják el a látását. Megtörölte a szemét aztán visszarakta a levelet a fiókba. Nem ismerte túlságosan Mrs. Lupint, de abban biztos volt, hogy sokkal jobb anya, mint az övé. Nem akarta, hogy meghaljon. Újból megtörülte a szemét, aztán felállt. Visszacsukta a fiókot, aztán bement a fürdőbe, hogy megmossa az arcát. Nem akarta, hogy Jamesék lássák rajta, hogy sírt. Elég baj az is, hogy Remus már látta őt könnyezni. Visszament a szobába, és majdnem felkiáltott meglepetésében, amikor meglátta, hogy Holdsáp a fiókban matat. „Ajaj” gondolta, és néma csendben elindult az ajtó felé, hátha még ki tud szökni. Már rajta volt a keze a kilincsen, amikor…

-         Sirius! – szólt Lupin, anélkül, hogy hátrafordult volna.

-         Igen, Holdsáp? – válaszolt Black, és odament barátja mellé.

-         Nem tudod véletlenül, hogy ki turkált a fiókomban? – kérdezte, miközben barátja felé fordult.

Sirius kis ideig szótlanul nézett a sírástól kivörösödött szempárba, aztán lesütötte a szemét.

-         De. Én! – válaszolta lassan.

-         És megmondanád, hogy mi a fenét keresel te az én cuccaim között?! – kiabált Holdsáp, majd vigyorogva hozzátette: - Rakjak rá lakatot, vagy mi?

-         Bocs! – eresztett egy vigyort Tapmancs.

-         Nincs bocs! Ha ennyire nem bírsz magaddal, akkor inkább szedjél hangyát bokszkesztyűben! – erőltetett magára vidám hangot a barna hajú, aztán leült az ágyára.

Sirius követte, és néhány percig néma csöndben ültek egymás mellett.

-         Holdsáp! – szólalt meg végül Tapmancs. – Figyelj, én nem akartam a cuccaid között turkálni, de…

 Lupin egy nagy sóhajtással szakította félbe Tapmancs mondatát. A kezébe temette az arcát, és nem szólt semmit.

-         Elolvastam a levelet, amit apád küldött! – folytatta Sirius. – Én csak annyit akarok mondani, hogy… hogy… - de elakadt. Ránézett a másik fiúra, aki halkan szipogott.

-         Ne félj! Meg fog gyógyulni! – ölelte át a fiú vállát Black.

Egyikük sem tudott megszólalni. Tapmacs érezte, hogy a másik fiúnak rázkódik a válla a sírástól, ezért még szorosabban magához ölelte, és megpróbált annyi szeretetet belevinni, amennyit csak tudott.

Azt vette észre, hogy Remus átöleli a derekát. Nem szólt semmit. Hagyta, hogy a fiú belefúrja az arcát a vállába, és hallgatta, ahogyan halkan sírdogál.

             Később elengedték egymást, és Holdsáp elmosolyodott.

-         Nem is tudom, mit kezdenék nélküled! – mondta halkan. – Te mindig meg tudsz vigasztalni!

Sirius válaszképpen visszamosolygott a fiúra, aki a szemét dörzsölte.

-         Szóval az az összetintázott talár csak elterelő hadművelet volt? – kérdezte.

-         Aha.

-         Tőletek aztán nem lehet eltitkolni semmit! – nevetett erőtlenül Remus.

-         Ja! Kár is próbálkoznod! – válaszolt vigyorogva Tapmancs, de aztán elakadt a szava, amikor Remus hirtelen felindulásból újra megölelte.

-         Olyan hülyék vagytok! – suttogta.

Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett rajta a másik két Tekergő. Peter eltátotta a száját a két ölelkező fiú láttán.

-         Na mi van, szerelmesek? – vigyorgott James.

-         Nem vagyunk szerelmesek! – bosszankodott Holdsáp.

-         Nem hát! – nevetett Sirius, azzal eldőlt az ágyon, magával rántva a kapálózó Remust is.

-         Húha! Akarjátok, hogy kettesben hagyjunk titeket? – nevetett Ágas.

-         Nem kell! – nyögte Lupin, miközben próbált kiszabadulni Sirius karjai közül.

Mikor végre sikerült neki, elkezdte csiklandozni a fiú oldalát.

-         Ne! Hagyd abba! – kiabált Tapmancs.

-         Hogy mondtad? – kérdezte Holdsáp gonosz vigyorral az arcán. – Nem értettem teljesen tisztán!