Az elkövetkező napokban elhagyjuk a Sírbuckákat, és eljutunk Bríig. Nem megyünk be a faluba, mert egyrészt csak hátráltatna minket, ha megállnánk, másrészt pedig Silmeumbar nem szeretne feltűnést kelteni, ezért teszünk egy kis kerülőt. Átvágunk a Cset-erdőn, és rájövök, hogy egyáltalán nem olyan kicsi ez a kis kerülő. A fák itt is nagyon sűrűn állnak, de legalább nem olyan elevenek, mint az Öreg-erdőben. Vidám vagyok. Silmeumbar sokat mesél erről a világról. Megtudom, hogy a tündék nem tartoznak a halandók közé, és valamennyire tudnak varázsolni. Az ő varázslatuk nem olyan, mint az enyém. Elmeséli a Gyűrű Szövetségének megalakulását. Kötelez rá, hogy megtanuljam a tagok nevét. Fél óra alatt megtanultam, és most már kívülről fújom. A király, akihez tartunk, ő is közéjük tartozik. Akkoriban még inkább az Aragorn, vagy a Vándor nevet használta, most viszont Elesszár királynak hívják. Ő Isildur leszármazottja, aki levágta a Gyűrűt Szauron kezéről.

      Még mindig rengeteget próbálgatom a varázserőmet, de nem sok sikerrel. Már rendesen föl tudok emelni egy kisebb kavicsot, de ez nagyon nagy erőfeszítésbe kerül, és nekem szükségem van az energiámra az utazáshoz. Az élelmet, amit a hobbitoktól kaptam tartalékolom, és amíg találok gyümölcsöket, addig azokon élek. Néha megengedek magamnak egy kevés bort, de a vizet rendesen fogyasztom. Szerencsére nem kell aggódnom amiatt, hogy elfogy, mert az erdőben rengeteg patak folyik, feltölthetem a készletet. Silmeumbar nem iszik minden nap, de amikor igen, akkor iszonyatos mennyiséget. 

      Már három napja az erdőben vagyunk. Nem sietünk túlságosan, ezért sokszor megállunk pihenni. Nem csak Silmeumbar mesél Középföldéről. Én is előadok néhány dolgot a saját világomból, és életemből.

-         Micsoda?! – horkant mérgesen a sárkány, amikor elmesélem, hogyan kerültem Azkabanba. – Egy ilyen fiatal kölyköt bezártak börtönbe?

-         Nem voltam kölyök – válaszolok homlokráncolva. – Akkor már nagykorú voltam, így simán becsukhattak.

Látom, hogy egyáltalán nem érti. Egy darabig gondolkozok, majd rájövök, hogy mért nem.

-         Hát persze! – csapok a homlokomra. Hogyhogy ez eddig eszembe se jutott? Ő nem tudja, hogy én mielőtt idekerültem már majdnem negyven éves voltam. Ő csak egy rongyos talárban feszítő, hosszú fekete hajú, kék szemű, kamasz fiút lát. Nem tudja, hogy mi voltam előtte.

-         Tudod, amikor idekerültem, nagyon furcsa dolog történt velem – kezdem lassan, mert nem tudom, hogyan magyarázzam meg, hiszen én sem tudom, hogy mi történt.

-         Micsoda? – kérdezi érdeklődve.

-         Azt hiszem, jobb lesz, ha mindent elmesélek, különben nem tudom veled megértetni – válaszolok fejcsóválva.

-         Szóval szerinted én ilyen értetlen vagyok? – néz rám mérgesen a sárkány.

-         Nem, nem én csak… - kezdeném, de hallom, hogy nevet. Ránézek, aztán én is elmosolyodom.

-         Folytasd! – mosolyog bátorítóan.

-         Rendben. Szóval ott tartottam, hogy bekerültem Azkabanba, ahol a dementorok őriztek. Tizenkét éven keresztül voltam ott, de aztán…

Nem tudom folytatni, mert Silmeumbar morog, és megrázza a fejét.

-         Ne! Hagy fejezzem be! – emelem fel a kezem, mielőtt még közbevágna. Mikor látom, hogy lecsillapszik, folytatom: - Aztán egyik nap megláttam Petert az egyik újság címlapján, és ez volt az első lökés, hogy meg tudjak lógni…

Elmeséltem a szökésemet, és azt, ahogy bujkáltam. Persze rengetegszer meg kellett állnom, hogy elmagyarázzak ezt-azt, hiszen Silmeumbarnak fogalma sem lehetett arról, hogy milyen lehet például egy autó. Mesélek arról a napról, amikor találkoztam Harryvel, és csak egy hajszál választott el attól, hogy elveszítsem a lelkem. Bátran beszélek a Rendről is, hiszen ebben a világban nem számít, de azért azt megígértetem vele, hogy nem adja tovább senkinek. Röviden beszámolok a szüleim házában eltöltött időszakról, és végül ottani életem utolsó összecsapásáról, ahol Bellatrix átsegített erre a világra.

-         Ez eddig szép kis történet – szól a sárkány. – De még mindig nem értem, hogy lehet, hogy egy kölyökkel ennyi minden megtörténjen. Azt mondtad, hogy nem vagy tünde.

-         Nem is vagyok – válaszolom. – De amikor átkerültem ide, akkor már jócskán benne voltam a férfikorban.

-         De hát most… - ellenkezik. – Nézz csak magadra!

-         Tudom, tudom! – hadarom gyorsan. – Amikor fölébredtem, lementem inni a patakhoz. És ott megváltoztam… Nem tudom, hogy mi történt! Az egyik pillanatban még egy öregember voltam, a következőben pedig már egy fiú.

Azt meg kell jegyeznem, hogy amíg nem változtam át, néha tényleg egy vén trottyos bácsinak éreztem magam. Most viszont teljesen más lettem. Már nem Sirius Black, az azkabani fogoly vagyok, hanem Sirius Black, a Tekergő.

-         Ez nem lehet! – tátja el a száját. – Ilyenről még soha életemben nem hallottam!

-         Hidd el, még én se! – válaszolok. – De talán nem olyan rossz dolog ez! Talán így visszakapom az éveket, amiket elvettek tőlem.

-         A tündék talán tudják a választ – mondja halkan, aztán feláll. – És ha nincs ellenedre, akkor induljunk is! Ma még nagy utat megtehetünk.

-         Rendben van! – rikkantok vidáman, azzal fölpattanok, és már indulunk is tovább. 

Silmeumbar nem száll fel, hanem mellettem lépked, így tudunk közben beszélgetni. Hatalmas ez az erdő. Már eltakarják a fák a napot, de mi még mindig nem értünk ki. Érzem, hogy fáradok.

-         Nem állhatnánk meg? – lihegem.

-         Elfáradtál? – kérdezi a sárkány sárga szemeit rám meresztve.

Nem szólok semmit, csak bólintok, aztán leülök a földre. Nagyon fáj a lábam a sok gyaloglástól.

-         Ne itt! – mordul rám a sárkány. – Ha pihenünk, akkor legalább keressünk egy védett helyet.

-         Jól van! Akkor menjünk! – nyögöm kissé bosszúsan, miközben felállok, és elindulok Silmeumbar után.

Már lement a nap, de mi még mindig menetelünk. Kicsit le vagyok maradva, de szerencsére nem szakadunk el egymástól. Van egy olyan érzésem, hogy csak álom marad a pihenő, de ahogy kinyitom a számat, hogy ezt megemlítsem, a sárkány megáll és hátrafordul.

-         Itt jó is lesz – mondja, aztán orrával egy kidőlt fatörzs felé bök, ami olyan vastag, hogy mindkettőnket eltakar, ha lefekszünk.

 Máskor biztosan nem lennék valami lelkes, ha egy ilyen helyre kéne feküdnöm, mert ezek mindig tele vannak bogarakkal, de most ez sem számít. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ellenkezzek. Inkább megvonom a vállam, és egy Sirius-féle vigyorral az arcomon, elindulok a „szállásunk” felé.  Miután leheveredem, Silmeumbar is utánam jön, és mellém fekszik. Újból próbálgatom a varázserőmet, de ezúttal sem érek el túl nagy sikereket.

Becsukom a szememet, és a gondolataim elkalandoznak a saját világom felé. Kíváncsi vagyok, mennyi idő telt el ott, azóta, mióta, én itt vagyok, és szeretném tudni, mi van Harryvel, Remusszal, Tonksszal és a többiekkel. És az a legrosszabb, hogy ők azt hiszik, meghaltam. Szegény Holdsáp! Szörnyű lehet most neki! Elvesztette Jamest, engem, Peret áruló lett, és ő most már teljesen egyedül van. Milyen jó lenne, ha idehozhatnám őt, ahol nem kell rettegni Voldemorttól, és ahol minden ennyivel szebb és jobb, mint a mi világunkban. Igazán megérdemelné, hiszen élete során annyit szenvedett. Érzem, hogy egy könnycsepp legördül az arcomon. Gyorsan letörlöm, aztán átfordulok a másik oldalamra.