Kora reggel ébredek. Sietve felöltözöm, hogy minél hamarabb visszaérjek Silmeumbarhoz. A két hobbit már az asztalnál ül, és a reggelijüket fogyasztják.

-         Jó reggelt! – köszönök rájuk mosolyogva.

-         Neked is! – mondják egyszerre.

-         Gyere, csatlakozz hozzánk! – mosolyog Aranyfürt.

Odamegyek, és én is leülök. Az asszony elém tol egy tálat, és az asztalon sorakozó ételre mutat.

-         Egyél annyit, amennyit csak szeretnél! – mondja.

Csak mosolygok, elveszek egy szelet kenyeret, és megvajazom. A két hobbit vidáman beszélget, de én nem szólok semmit. Igyekszem minél hamarabb befejezni a reggelit, hogy hamar elindulhassak. Ahogy végeztem, megtörlöm a számat, és fölállok.

-         Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg… - kezdem, de Faramir közbevág.

-         Nem kell hálálkodnod! – mondja kedvesen mosolyogva. – Örülünk, hogy itt vagy!

-         Sajnálom, de nekem tovább kell mennem – folytatom. – Minél hamarabb indulok, annál jobb!

-         Értem – válaszolt a hobbit. – De vigyázz magadra! Még mindig portyáznak néhány helyen az orkok!

-         Azok mik? – kérdezem csodálkozva.

-         Ja, hát igen. Tegnap nem tudtam neked végigmesélni a történetet! – bólogatott lassan Faramir. – Nem tudom, hogy hol van az a hely, ahonnan jöttél, de valami nagyon vidám vidék lehet, ha még az orkokról sem hallottál.

-         Vidámnak nem mondanám – komorulok el. – Van ott elég borzalom!

-         És vajon miféle? – kérdezi az asszony komoly arccal.

-         Gonosz varázslók – válaszolok.

Látom, hogy a két hobbitnak leesik az álla.

-         Nagyon vitéz katonák élhetnek ott, ha varázslókkal veszik fel a harcot.

Csak bólogatok. Nem merem elmondani nekik, hogy én is varázsló vagyok. Silmeumbar azt mondta, hogy az nagyon ritka adottság ezen a földön, úgyhogy inkább hallgatok, minthogy én legyek a falu látványossága.

-         Köszönök nektek mindent, de most már tényleg el kell indulnom! – sóhajtok.

-         Várj! – szól Aranyfürt, azzal felpattan a székből. – Vigyél magaddal élelmet! Úgyis olyan sovány vagy!

Az asszony elindul a konyhába, aztán pár perc múlva visszatér, kezében egy nagy batyuval.

-         Ebben van az élelem és víz. – duruzsolja. – De raktam még mellé egy kevés bort is neked!

-         Nem kellett volna! – veszem el a csomagot kissé zavartan.

-         Dehogynem! Enned kell!

-         Merre is vezet az utad? – kérdezi Faramir.

-         Gondorba – válaszolom lassan.

-         Az nincs túl közel! – jegyzi meg Aranyfürt.

Megvonom a vállam. Nekem úgyis mindegy. Nem tudom, hogy merre van. Mivel nem tudok visszajutni a saját világomba, ezért inkább sodródom az eseményekkel, és igyekszem minél többet megtudni erről a helyről. Úgy fogom fel ezt is, mint egy újabb Tekergős kalandot. Legfeljebb majd ki kell bővítenem a Térképet. Erre a gondolatra elmosolyodom, és eszembe jutnak a többiek. Igaz kicsit aggódom. Olvastam már olyan könyvet, ahol a főhős átkerül egy másik világba, és mikor két nap után visszatér, akkor veszi észre, hogy otthon már több száz év eltelt. Remélem, hogy ott még nem telt el túl sok. Szeretném megbosszulni az összes borzalmat, ami történt...

Kinézek az ablakon, és a felkelő nap sugarai elűzik a haragot a szívemből.  El kell indulnom. Fájdalmas búcsút veszek a hobbitoktól. Nem győzök hálálkodni. Aranyfürt még nyom egy puszit az arcomra, aztán elindulok. Nem rögtön a kerítés felé megyek, nehogy valaki meglásson.  

Nézegetem a házakat. Először mindegyik egyformának tűnik, de ha jobban megnézi őket az ember, mindegyikben egy külön kis birodalmat lát. Sok hobbittal találkozok. A legtöbbjük boldogan mosolyog, amikor meglát. Néhányan rám is köszönnek, de akad olyan is, aki ellenségesen mereszti rám a szemét. Az utcákon vidáman szaladgáló gyereket látok. Az összes hobbit alacsony. Nem lehetnek sokkal magasabbak egy méternél. Mindegyiknek göndör haja van, és egyik sem hord cipőt. Ahogy átmegyek a falun, meglátom a folyót. Borbuggyan, vagy mi a neve. A vize kéken ragyog. Már jócskán benne járunk a délelőttben, ezért gyorsítok. Egy ideig haladok a folyó mentén, aztán visszakanyarodom a házak felé.

Végre elérem a kerítést. Megkeresem az alagutat, és átmászom a másik oldalra. Most óvatosabb vagyok, de így sem úszom meg karcolások nélkül. Fölállok, és leporolom a taláromat. Szomorúan tapasztalom, hogy egy újabb szakadással lett gazdagabb. A mellkasom már így is majdnem teljesen kilógott belőle, nem volt szükségem arra, hogy a hátamat se fedje semmi. Igaz, hogy napközben elég meleg van, de éjszaka viszont hűvös.

Körbenézek, de sehol nem látom Silmeumbart. Nem merek kiáltani, nehogy valaki meghallja a Kerítés másik oldalán. Inkább elindulok befelé az erdőbe. Egyedül kicsit félelmetesebb, de nem rettent vissza a fák suttogása.

Hirtelen zajt hallok bal oldalról. Odakapom a fejem, és felkiáltok örömömben. Silmeumbar közeledik felém. Halkan lépked, mint egy macska, ezért nem hallottam meg korábban.

-         Kaptál enni? – kérdezi, és sárga szemeivel méregeti a batyut a kezemben.

-         Aha. – válaszolom vigyorogva, aztán beszámolok neki a hobbitokról. És elmesélek mindent, amit hallottam a Gyűrű Szövetségéről.

-         Hát ez nem sok minden! – csóválja a fejét a sárkány. – Ez csak nagyon kis része a történetnek! Ha akarod, majd útközben elmesélem az egészet.

-         Rendben! – vigyorgok, aztán elindulunk.

Egész nap az erdőben gyalogolunk. Silmeumbar szorosan mellettem lépked.

Estére elhagyjuk az erdőt, és megint eljutunk a Sírbuckákhoz.

-         Most minek jöttünk ide vissza? – kérdezem értetlenkedve.

-         Mert el kellett mennünk a Megyébe is – válaszol türelmesen a sárkány. – ki akarom kerülni Brít, mert ott nem látják ennyire szívesen az idegeneket, és ott gyanakvóbbak a hobbitok és az emberek is. Jut eszembe! Csináltattál magadnak kardot?

-         Hoppá! – mondom, és a homlokomra csapok. – Tudtam, hogy valamit elfelejtettem!

-         Nagyszerű! – morog Silmeumbar.

-         Jól van! Bocs! Elfelejtettem!

-         Hát akkor kénytelen leszel puszta kézzel harcolni, ha úgy alakul!

-         Micsoda? Harcolni? Kivel?

-         Hát orkokkal!

Eszembe jut, hogy a hobbitok is beszéltek róluk, de még mindig nem tudom, hogy mik azok.

-         Mik azok az orkok? – kérdezem.

-         Ők Szauron szolgái – válaszol Silmeumbar. – Egykor tündék voltak. A legnemesebb élőlények ezen a földön. A Sötét Úr elfogta, és megkínozta, megcsonkította őket. Ezekből a tündékből lettek az orkok. Gonosz egy népség. Már nem is hasonlítanak a tündékre. Csak a gyilkoláshoz értenek. Miután legyőzték Szauront, ezek a szörnyetegek elmenekültek, és azóta is keserítik a népek életét. Eddig inkább csak Délen portyáztak, de az utóbbi időben már itt Északon is. Amíg a Nap fent ragyog az égen, addig barlangokban, és odvakban húzzák meg magukat. Csak éjszaka indulnak vadászni.

-         Aha – vigyorgok.

-         Én a helyedben nem nevetnék rajtuk!

-         Bocs, csak nem tudom, hogy, hogy lehetnek ilyen izék veszélyesek.

-         Akkor mondd, hogy nem veszélyesek, amikor szembetalálkozol velük! És csak hogy megnyugtassalak, létezik egy másik fajtájuk is. Ez az Uruk-hai. Szarumán teremtette őket Vasudvardban. Ezek még a napfényt is kibírják, és sokkal erősebbek, mint az orkok. Velük talán én sem bírok el.

Már esteledik. Nem vágunk neki a Buckáknak, mert nem szeretnénk, ha ott érne minket az éjszaka. Az erdő védelmét élvezve leheveredünk a fűbe, hogy aludjunk. Szorosan odabújok Silmeumbarhoz, aki védelmezőn az arcom mellé teszi a fejét. Még órákig nem tudok elaludni, ezért unalmamban megpróbálok pálca nélkül varázsolni. Minden erőmmel az egyik mellettünk heverő kavicsra összpontosítok, és próbálom rávenni, hogy felemelkedjen. Meg is mozdul, de annyira kifáradok tőle, hogy nem is próbálkozom tovább. Elnyom az álom.