Mire kiérek az alagútból, addigra az ágak véresre karmolják a hátamat, de ez engem a legkevésbé sem érdekel. Más sem lebeg a szemem előtt, mint az étel, az ital és a forró víz. Bánom is én, milyenek azok a hobbitok, az a lényeg, hogy végre étel legyen a számban.

Ahogy kiérek, átváltozok kutyává, és felállok. Beleszimatolok a levegőbe. Furcsa szagot érzek. Ez egyáltalán nem hasonlít az emberek szagára, amit a másik világban éreztem. Ez valahogy sokkal tisztább. Nem érzem az autók jól megszokott bűzét, és nem érzem a sok parfüm szagát, amit az emberek magukra fújnak. Előttem áll néhány nagyobb bokor, eltakarva a kilátást. Már kezd sötétedni, ezért elindulok előre, mert tudom, hogy nincsenek messze a házak. Ahogy kikerülöm az előttem álló bokrokat, kis kunyhókat pillantok meg. Talán túl kicsiket. Az ablakokban vidám fény, holott még nincs teljesen sötét. Ahogy jobban szemügyre veszem az elém táruló látványt, megakad a szemem néhány apró mozgó alakon. Talán gyerekek. Kutya képében ügetek feléjük. Ahogy észrevesznek, vidám sikoltozásban és nevetésben törnek ki.

-         Nézzétek, egy kutyus! – kiálltja az egyik cérnavékony hangon. Már biztos vagyok benne, hogy gyerekekkel van dolgom. Termetüket leszámítva semmiben sem különböznek az embergyerekektől. Ezek sokkal kisebbek.

-         Milyen aranyos! – kiálltja egy másik. – Gyertek, Simogassuk meg!

Mikor odaérnek hozzám, egymás kezeit ellökdösve simogatnak. Most, hogy ilyen közel vannak, jobban szemügyre tudom venni őket. Megállapítom, hogy közel sem hasonlítanak annyira az emberekhez, mint azt először gondoltam. Sokkal apróbbak, mindegyiknek göndör a haja, és hegyes a füle. Mezítláb vannak, és a lábfejük nagyon szőrös. Az egyik kisebb gyerek meghúzza a farkamat, de én boldogan tűröm. Szeretem, amikor játszanak velem.

Hirtelen kiugrok közülük, és pár métert előszaladok. Megvárom, amíg nevetve utánam szaladnak, majd még egy kicsit messzebbre megyek. Ők pedig jönnek utánam, és játszanak velem.  Vidáman csaholva rohangálok köztük.

-         Adjunk neki nevet! – kiabál egy hosszú szőke hajú kislány.

-         Legyen Lompos! – neveti egy barna hajú fiú.

-         Inkább Kormi! – így egy másik fiú. – Úgyis olyan fekete, mint a korom.

A többiek nevetnek rajta, és most már Korminak hívnak. Még egy darabig játszom velük, de érzem, hogy egyre kevesebb az erőm. Éhes vagyok. Ekkor az egyik ház ajtaja kinyílik. Egy sötét alak jön ki rajta, és egyenesen felénk tart. Egy nő. Sokkal alacsonyabb, mint egy normális ember. Neki is göndör haja van, de a színét nem tudom megállapítani ebben a fényben.

- Gyerekek! Befelé! Vacsora van! – kiálltja, mire két fiú és egy lány indul el felé.

- De anya! Hagy maradjunk, még egy kicsit! – nyafogják. – Nézd meg, milyen aranyos kutyust találtunk!

- Nagyon szép! De most gyertek be! – szól szelíd hangon az asszony. – Holnap is biztos itt lesz, és majd játszhattok vele megint!

- Jól van! – sóhajt a nagyobbik fiú. – Akkor majd holnap találkozunk!

- Sziasztok! Jóéjszakát! – kiabál nekik a többi gyerek.

Még egy darabig játszom velük, de egyre több kis hobbitot hívnak haza a szülei. Mikor az utolsó is elköszön tőlem, elindulok a bokrok felé. Ott visszaváltozom emberré. Belehasít a hátamba a fájdalom. Majd’ kilyukad a gyomrom, és már kissé szédülök is. Tántorogva elindulok a hozzám legközelebb lévő házikó felé. Az út hosszabb, mint gondoltam. Majdnem összeesek, mire odaérek. Most fogom csak fel igaz, hogy milyen alacsonyak a hobbitok. Valószínű, hogy nem fogok kapni nekem való ágyat, de nekem elég lesz az is, ha kapok némi élelmet. Az ajtó elé érve előveszem a tipikus Sirius-féle mosolyomat, és bekopogtatok. Egy fiatal hobbit-asszony nyitja ki az ajtót, és kedvesen visszamosolyog rám. Haja göndör, szőke, és a derekáig ér. Bő szoknyája elé kötény kötve. Nem túlságosan karcsú, de nagyon bájos.

-         Jó estét! – köszönök udvarias hangon.

-         Neked is, uram! – köszön vissza csilingelő hangon az asszony, majd föntről lefelé végigmér világoskék szemeivel.

-         Aranyfürt! – hallatszik egy férfihang. – Beengednéd a vendégünket?

-         Beengedem, amint rendet raktál az asztalon! – kiált vissza a nő, majd ujjával pajkosan megfenyegeti a férfit. Kinyitja az ajtót, és én belépek. Le kell húznom a fejemet, nehogy beverjem az ajtóba. A ház belsejében is épphogy csak elférek.

Elámulok, ahogy körülnézek. A bútorok olyan kicsik, mintha gyerekeknek készítették volna őket. Szinte minden fából van. Sehol nem látok műanyagot. Az előszobából átlépünk egy nagyobb helységbe. Kényelmesen berendezett kis szoba. A falon és a padlón szőnyegek. Néhány könyvespolc, roskadásig megpakolva bőrkötéses könyvekkel. Középen egy nagy fából készült asztal mellet egy hobbit-férfi ül egy rakás pergamen fölött. Szélesen mosolyog, amikor belépek. Az ő haja is göndör, de nem olyan hosszú, mint az asszonyoké.

-         Jó estét! – üdvözlöm.

-         Neked is! – mosolyog, miközben félretolja a papírokat.

-         Az én nevem Sirius Black – mondom, miközben felé nyújtom a kezem. – Élelmet és szállást szeretnék kérni ma éjszakára, ha esetleg nem bánják…

-         Jaj, dehogyis! – neveti a hobbit, miközben kezet fog velem. – Szívesen látunk vendégeket. Megtiszteltetés lenne, ha itt töltenéd az éjszakát. A vacsora nemsokára kész van. Gyere, ülj le addig!

-         Nagyon hálás lennék! – mosolygok, miközben helyet foglalok az egyik széken. Elég kicsi, de szerencsére elbír. Olyan, mintha egy óvodásnak való székben ülnék.

-         Milyen modortalan vagyok! Még be se mutatkoztam! – csap a homlokára a hobbit. – Én Peregrin fia, Faramir vagyok, ő pedig a feleségem, Aranyfürt, Csavardi Samu lánya – Itt az asszonyra mutat, aki vidáman énekelgetve hordja az asztalra a tányérokat és az evőeszközöket.

-         Örvendek! – mondom, miközben kezet csókolok Aranyfürtnek. Ő csak mosolyog, és folytatja a dalolást. 

-         Kincset ér ez az asszony! – szól Faramir, mikor felesége bemegy a konyhába tányérokért. – Nem csoda, hiszen Csavardi Samu az apja.

Értetlenül pislogok, mert elképzelni se tudom, hogy ki az a híres Csavardi Samu.

-         Azt ne mondd, hogy még nem hallottál róla! – rázza meg a fejét Faramir.

-         Nem tudom, ki az – válaszolok őszintén.

-         A Gyűrű Szövetségéről már csak hallottál!

Megrázom a fejem. A hobbit kinyitja a száját, majd becsukja.

-         Hová valósi vagy? – kérdezni mosolyogva.

-         Londonban születtem – válaszolom, bár tudom, hogy ezzel nem sokat mondok.

-         London – ismétli a nevét. – Az hol van? Még sose hallottam róla!

-         Nem csodálom, hiszen nagyon messze van innen.

-         Kész a vacsora! – kiállt ki a konyhából Aranyfürt, majd megjelenik az ajtóban tálakkal a kezében. Felugrom, hogy segítsek neki, de leint.

-         Maradj veszteg, uram! – duruzsolja. – Vendégségben vagy.

Nem szólok semmit, csak visszaereszkedek a székbe, és nézem, ahogy az asszony hordja ki nagy fatálakon a jobbnál jobb ételeket. Van sült hús, krumpli, valamilyen saláta, és egy tál sütemény. Miután Aranyfürt is helyet foglal az urával szemközti székben, mindannyian nekiállunk a lakomának. Először igyekszem kulturáltan enni, de már annyira éhes vagyok, hogy nem bírok magammal, így felhagyok a jó modorral, és lapátolom magamba az ételt. Már a második tányérral is végzek, amikor Aranyfürt megszólal.

-         Mióta vagy itt? – kérdezi.

-         Néhány napja – válaszolok tele szájjal, majd kissé elpirulok szégyenemben.

Az asszony csak nevet, és még egy adag krumplit rak a tányéromra.

-         Látom, éhes vagy! – mondja mosolyogva.

Én csak bólogatok, és közben tovább tömöm a fejem. Eszembe jut, hogy innom is kéne, ezért az előttem álló kupa felé nyúlok. Ezüstből van, és számomra ismeretlen, de gyönyörű mintákkal díszítették az oldalát. A számhoz emelem és belekóstolok. „Bor!” örvendezek magamban. „Nem is tudom, mikor ittam ilyet utoljára!” Aztán eszembe jut. Az azelőtti estén, amikor átestem a függönyön. Épp el voltam keseredve, mert egyedül voltam. Úgy éreztem, hogy senkinek sem vagyok már fontos, ezért leittam magam. Aznap este nem csak boroztam. Már nem is emlékszem, mennyi mindent ittam össze, csak arra, hogy nagyon részeg voltam. Újra eszembe jut a másik világ, a Főnix Rendje, Dumbledore, Harry, Remus, Tonks, A Weasley család, Hermione, Csikócsőr, Csámpás és még órákig sorolhatnám, hogy kik.

Ez a bor sokkal jobb, mint az otthoni. Ízesebb, és édesebb. Amikor kiürítettem a kupát, óvatosan leteszem az asztalra. Faramir újból teletölti. Nem akarok berúgni, de elfogadom, és egy húzásra felhajtom az egészet. Nagyon szomjas voltam, de ez a bor a lehető legjobban oltja a szomjamat.

-         Ha szeretnéd, mesélek neked a Gyűrű Szövetségéről! – ajánlja fel Faramir, miután megtörli a száját.

-         Szeretném! – válaszolom mosolyogva.

-         Jól van! – mosolyog vissza, azzal belekezd. Egy távoli hobbit-faluban,  Hobbitfalván, kezdődik, egy bizonyos Zsáklaki Zsákos Bilbó, és unokaöccse, Zsákos Frodó történetével. Megtudom, hogy Aranyfürt apja, Csavardi Samu volt Zsákosék kertésze, Tuk Peregrin (aki Faramir apja) pedig Zsákos Frodó egyik legjobb barátja. Bilbónak volt egy varázserejű gyűrűje, amit Gollamtól szerzett. Gollam egykor hobbit volt, de a Gyűrű ereje meghosszabbította az életét. Teljesen megőrült azért az ékszerért. Faramir azt mondja, hogy megölte érte a legjobb barátját, aztán elmenekül egy barlangba, és ott élt több mint négyszáz évig.

Tátott szájjal hallgatom a történetet, főleg a Gollamról szóló részt. Nem tudom, miért, de valahogy nagyon felkelti az érdeklődésemet ez a nyomorúságos teremtmény.

Ez a gyűrű, ami így meghosszabbította, és egyben megnyomorította Gollam életét, képes volt láthatatlanná tenni viselőjét. Először arra gondolok, hogy olyasmi lehetett, mint James láthatatlanná tevő köpenye, de aztán, amikor Faramir a nazgúlokról és Szauronról mesél, rájövök, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz. Ez a Gyűrű gonosz volt, és saját maga irányította a sorsát. Változtatta a méretét és a súlyát, így hol rászorult viselője ujjára, hol pedig lecsúszott róla. Isildurnak is ez okozta a halálát. Ő volt az, aki levágta a Gyűrűt Szauron ujjáról a legendás Kettétört Karddal.

-         Na szóval ez a Gyűrű Bilbónál volt… - folytatja Faramir. Mesél róla, hogy Bilbó a születésnapján megtréfálta a hobbitokat a Gyűrű segítségével. Amikor beszédet mondott, az ujjára húzta, így láthatatlanná vált, és utolsó útjaként elindult a hegyekbe. Igaz, hogy csak Völgyzugolyig jutott el. Ez egy tünde-város. Amikor Bilbó eltűnt, akkor a Gyűrűt nem vitte magával, hanem ráhagyta Frodóra. Gandalf, aki egy varázsló volt, rávette az ifjú hobbitot, hogy vigye el a Gyűrűt Völgyzugolyba.

Most már nagyon álmos vagyok. Nem bírom tovább, ásítok egy nagyot.

-         Már megint elfecsegted az időt! – nevet Aranyfürt a férjére. – A fiú biztosan sokat utazott, és most pihennie kell. Nincs igazam? – kérdezi tőlem.

-         Bocsánat, de tényleg nagyon fáradt vagyok! – sütöm le a szemem.

-         Semmi baj! Pihenj csak! – mosolyog szelíden Faramir.

-         Mindjárt megcsinálom az ágyat a vendégszobában, csak előtte összeszedem a tányérokat és a maradékot! – mondja az asszony, miközben feláll és elkezdi pakolgatni a kiürült tányérokat.

-         Majd én beviszem azokat! – ajánlom a segítségemet a maradék tányérokra mutatva.

-         Ne segíts! – mosolyog Aranyfürt. – Vendégségben vagy.

Nem törődve az asszony szavaival összeszedem a maradék tányért és evőeszközt, és beviszem őket a konyhába. Szép kis kedves hely az is. Olyan, mint a régi parasztházakban, csak ez sokkal otthonosabban van berendezve. Mire végzünk, addigra Faramir előkerít egy nagy dézsát. Behozza a konyhába, és rám néz.

-         Gondolom, szeretnél megfürdeni, hogy lemosd az út porát! – mosolyog.

-         Persze, ha nem gond! – bólogatok.

-         Rendben. Akkor melegítek vizet! – mondja Faramir. – Aranyfürt, te pedig légy szíves csináld meg a vendégünk ágyát!

Az asszony csak bólint és kimegy a konyhából.

-         Te pedig menj ki, és ülj le az asztalhoz! – fordul hozzám a hobbit. – Ez eltarthat egy darabig!

-         Nagyon köszönöm! – mosolygok, aztán kimegyek a konyhából és leülök az asztalhoz. Néhány perc múlva megjelenik a mosolygó Aranyfürt. Leül mellém, és rám néz.

-         Te nem vagy idevalósi igaz? – kérdezi.

-         Én… - kezdeném, de közbevág.

-         Úgy értem, nem ebből a világból való vagy – mondja még mindig mosolyogva.

-         De hát honnan tudod? – hökkenek meg.

-         Nem tudom. Érzem.

Tehát igaz. Valóban egy másik világba kerültem. A függöny nem a halálba vezet, hanem egy másik világba. Lehet az is, hogy amikor meghalunk, akkor egy másik világba kerülünk. De erre inkább nem gondolok, mert ha meghaltam, az azt jelenti, hogy már nem juthatok többet vissza. Vissza akarok én egyáltalán jutni? Itt minden sokkal jobb. Ez a világ kedvesebb, és itt nem tartanak gyilkosnak, nem üldöz senki. De nekem muszáj visszajutnom! Mi lesz Harryvel, és mi lesz Remusszal? Már csak én maradtam neki. Elkomorulok. Újra annak a zsémbes vénembernek érzem magam, aki azelőtt voltam, mielőtt idekerültem. Az, aki oly sokáig raboskodott családja házában, és már szinte beleőrült a bezártságba.

-         Kész a fürdő! – kiáltja vidáman Faramir a konyhából.

Mosolyogva felpattanok és már indulok is. Már elfelejtettem minden bajomat. Egyedül csak a víz érdekel, és az, hogy végre tiszta leszek.

Ledobom a ruháimat, és óvatosan beleereszkedek a dézsába. Fölszisszenek, amikor a forró víz eléri a sebeket a hátamon, de különösebben nem törődök velük velük. A dézsa akkora, hogy akár bele is ülhetnék, de inkább csak térdelek. Végignézek magamon, és elégedettséggel tapasztalom, hogy ugyan olyan izmos vagyok, mint az azkabani fogságom előtt. A bőröm is szép barna lett, olyan, milyennek szeretem. Megkönnyebbülök, ahogy a víz lemossa rólam a sok mocskot, már nem érzem a fájdalmat se. Megmosom a hajamat is. Megijedek, amikor Aranyfürt kinyitja az ajtót.

-         Öhm… Ne haragudj! – kezdi. – Csak gondoltam, kimosom a ruháidat.

-         Köszönöm! – motyogom zavartan, miközben eltakarom magam.

Az asszony bejön, összeszedi a szétdobált ruháimat, és kimegy. Egy darabig bámulom az ajtót, majd folytatom a fürdést. Mire végzek, a víz furcsa szürke árnyalatot vesz fel. Kimászom a dézsából, és körülnézek, hátha találok valamit, amiben megtörülközhetnék. Szerencsére a konyhaasztalon találok valamit, ami akár törülköző is lehetne. Először a fejemre teszem, és összeborzolom vele a hajamat, aztán a többi testrészemet is megtörülöm. Miután végzek, a derekamra tekerem, és kimegyek.

-         Jaj, ne haragudj, de nem tudok neked másik ruhát adni! – ráncolja a homlokát Aranyfürt. – De gondom, szeretnéd, ha kimosnám azt, ami rajtad volt.

-         Nagyon megköszönném! – mosolygok.

-         Akkor gyere velem, megmutatom, hol van a vendégszoba! – folytatja az apró asszony, miközben feláll és elindul a szoba másik végében lévő ajtó felé. Követem.

-         Jó éjszakát! – kiállt utánam Faramir.

-         Neked is! – szólok vissza.

Egy másik szobába érünk. Ez is nagyon barátságos. Két ágy van benne. Az egyik olyan, kicsi, hogy csak egy hobbit fér el benne, a másik viszont olyan nagy, hogy akár egy ember is kényelmesen alhat rajta. Középen áll egy kicsiny faasztal, rajta egy fehér vázában különféle mezei virágok, mellette egy égő gyertya.  Az ágyakkal szemben egy kis kerek ablak, amin keresztül jól láthatom a csillagos eget.

-         Ne félj, nem jön be ide senki! – nevet Aranyfürt, amikor észreveszi, hogy zavartan pislogok. – Reggelre pedig megszárad a ruhád!

-         Annyira hálás vagyok! – mosolygok. Ezek a hobbitok tényleg nagyon kedvesek. Adtak enni, inni, szállást kaptam és még csak egy vasat sem kérnek érte, pedig nem is ismernek.

-         Nem kell hálálkodni! Örülünk a vendégeknek! – válaszolja az asszony kedvesen mosolyogva. – Holnap reggel, amikor felébredsz, csak gyere ki, hátha addigra már kész a reggeli. Ha megszáradtak a ruháid, akkor ideteszem neked őket az ajtóhoz egy székre!

-         Köszönöm!

-         Ne köszönd! Inkább pihenj, ha fáradt vagy! Én megyek is. Jó éjszakát!

-         Jó éjt!

Az asszony kimegy, és becsukja maga mögött az ajtót. Elfújom a gyertyát, leveszem magamról a törülközőt, és leheveredek a nagyobbik ágyra. Kis ideig még gondolkozok a hobbitokon, miközben a csillagokat bámulom. Az ágy sokkal puhább, mint az enyém. Nem szeretem, ha túl puha, mert akkor reggelre megfájdul tőle a hátam. Most ez sem érdekel különösebben. Boldog vagyok, amikor végre elnyom az álom.