Hajnalban ébredek. Silmeumbar már láthatólag rég felkelt. Most nem messze tőlem fekszik és valami kisebb állatot eszik. Mikor közelebb érek, akkor látom, hogy az egy nyúl, már amennyi még megmaradt belőle. Nagyon éhes vagyok, de a félig szétmarcangolt tetemnek a látványától felfordul a gyomrom.

-         Te nem kérsz? – kérdezi Silmeumbar.

-         Nem, kösz! – válaszolom leplezetlen undorral.

-         Fogok neked másikat! – folytatta a sárkány, mivel látta a rajtam, hogy mindjárt rókázom. – Azt megnyúzhatod, és megfőzheted.

-         Inkább kihagyom! – felelem még mindig hányingerrel küszködve. Máskor mindig megettem a húst, de most teljesen rosszul vagyok attól, hogy meg kell nyúznom egy állatot. Magamban megfogadom, hogy vegetáriánus leszek.

-         Te tudod! – mondja a sárkány, miközben lenyeli az utolsó falatokat. – Ne aggódj! Még sötétedés előtt elérjük Bakföldét! A hobbitok mostanában igen vendégszeretők. Biztosan adnak neked enni!

Elmosolyodom, és arra gondolok, milyen jó lesz már ott lenni. Nem tudom, milyenek azok a híres hobbitok, de már nagyon kíváncsi vagyok rájuk. Nem tudom, mit esznek, nem is nagyon érdekel, csak ehető legyen! Nem csak kajára lenne szükségem. Fürödnöm is kéne. Mióta itt vagyok, azóta nem mosakodtam. Érzem, hogy ragadok az izzadtságtól és a kosztól. Talárom szakadt, sárral és porral szennyezett, és még bele is izzadtam. Jó lesz végre levenni.  

-         Indulhatunk? – kérdezi Silmeumbar, mire én összerezzenek.

-         Aha! – felelem mosolyogva, és már indulok is az erdő felé.

-         Honnan tudod, hogy arra kell menni? – kérdezi kissé szemrehányóan, miközben elrugaszkodik a földtől, hogy pár méterrel felettem körözzön.

-         Nem tudom, csak úgy! – válaszoltam nevetve.

-         Biztos, hogy ember vagy? – kérdezi a sárkány a magasból kiabálva le hozzám.

-         Mi más lennék? – csodálkozok, mert a hangjából hallom, hogy nem viccnek szánta.

-         A tündék tudnak ilyen jól tájékozódni!

-         Tündék?

-         Jaj, csak azt ne mondd, hogy róluk se hallottál még! – sopánkodik Silmeumbar.

Azon gondolkodom, mik lehetnek azok a tündék. Állatok nem lehetnek. Nem tudom, hogy ezt miből gondolom, csak tudom, hogy nem azok. Ha ezen a földön az ember mellett más értelmes lények is élnek, akkor ezt valóban egy másik világ. Szeretném megkapni a magyarázatot erre az egészre. Már biztos vagyok benne, hogy a függöny másik oldalán vagyok. Egyre nagyobb a kíváncsiságom e dologgal kapcsolatban. Jó, hogy most már tudom, mi van ezen az oldalon, de még így se tudok szinte semmit. Nem én vagyok az első, aki a függöny áldozatául esett. De akkor hol vannak a többiek? Remélem, hogy találkozok valakivel, aki már régebb óta itt van, hátha tud valami magyarázatot adni.

-         A hobbitok emberek? – kérdezem Silmeumbart, aki erre morgásszerű nevetésben tör ki.

-         Még hogy emberek! A hobbitok! – neveti. – Enniyre te sem lehetsz tudatlan!

-         Honnan tudnám szerinted, ha soha nem jártam még itt? – háborodok fel.

-         Jól van, na! Le ne harapd a fejem! – morogja, miközben mérgesen csap egyet a szárnyaival.

Az erdőben még mindig sötét van. Itt annyira nem elevenek a fák, mint ott amerről jöttünk, de itt is érzem belőlük a fenyegetést. Időről-időre leszakadnak kisebb ágak. Már nem ijedek meg tőlük. Ahogy haladunk, a fák egyre fiatalabbak, és egyre nagyobb hely van közöttük. Még mindig nehéz a járás, de ahhoz képest, ami eddig volt, ez aszfaltos út. A suttogás is egyre halkabb, előfordul, hogy egyáltalán nem hallok semmit a szél süvítésén és Silmeumbar szárnycsapásain kívül.

Ahogy a nap egyre magasabban jár, úgy nő az én jókedvem is. Már nincs sötét a fák között. Innen nézve egész kellemes kis erdő, csak ne lenne beljebb olyan nyomasztó érzésekkel tele az ember lelke.

Fölnézek, és látom, hogy a sárkány egyre lejjebb ereszkedik. Először megijedek, nehogy valami faág felsértse, vagy átszúrja a finom vékony hártyát a szárnyán. De hamar rájövök, hogy fölösleges volt aggódnom, mert mielőtt elérné a fák koronáit, összehúzza a szárnyait, és lezuhan. Nem történik baja, mert itt már viszonytag alacsonyak a fák. Hangos puffanással ér földet mellettem. Érzem, ahogy megremeg alattam a talaj, majd nevetve megjegyzem:

-         Nem gondolod, hogy ideje lenne fogyózni?

-         Még így is nőnöm kéne! – válaszol szemrehányóan. – Különben is! Neked sem ártana, ha nagyobb lennél! Így egy szélvihar simán elvisz. Ebben a furcsa ruhában meg majd kedvedre vitorlázhatsz.

Furcsa morgásszerű hangot ad, amiből tudom, hogy nevet. Nem sértődöm meg a tréfáján, ezért én is vele nevetek.

Lassan haladunk a fák között, mert a sárkány néhány helyen nem ér át, így sokat kell kerülnünk. Nem bánom. Jól érzem magam. Most nincs bennem az a feszültség, amit azóta minden percben éreztem, mióta megszöktem Azkabanból. Itt senki sem keres engem, senki sem akar visszavinni a börtönbe, senki sem tud az el nem követett bűnömről. Legalábbis nagyon remélem.

Ahogy gondolataimba merülve megyek a sárkány után, észre sem veszem, hogy megy le a nap. Az éhséget már megszoktam, de biztos voltam benne, hogy már nem bírnám sokáig, ráadásul még szomjas is voltam. Hirtelen megállunk, és én felnézek a földről, amit eddig bámultam. Egy magas és iszonyatosan sűrű sövény van előttünk. Nem tudom megmondani, hogy milyen fajta, mert még sohasem láttam ilyet.

-         Innen egyedül kell továbbmenned! – szólal meg Silmeumbar.

-         De miért? – kérdezem értetlenül. – Én nem ismerem a hobbitokat!

-         Tudod, Sirius, itt nagyon nem kedveleik a sárkányokat. Nem is tudják, hogy én itt vagyok.

-         De hát, mi bajuk van veletek? – kérdezem szánakozva, mert érzem a sárkány mélységes fájdalmát.

-         Régebben éltek itt sárkányok – sóhajt Silmeumbar. – De mostanra már nagyon kevesen maradtunk. Ezen a vidéken rajtam kívül egy se él.

-         De… - kezdeném értetlenkedve, de nem tudom befejezni.

-         A régi idők sárkányai nem voltak ilyen szelídek. Halomra gyilkolták le a hobbitokat, tündéket és embereket. Ne hibáztasd őket, amiért utálnak minket!

-         Értem. – válaszolok szomorúan. – Engem is sokan elítélnek a származásom miatt.

-         Mért? Honnan származol? – kérdi a sárkány.

-         Nem nagyon tudom elmondani, hogy honnan, mert azt sem tudom behatárolni, hogy hol vagyunk. Különben is, nagyon hosszú lenne elmondani.

-         Ráérünk! – mormolja, miközben lefekszik velem szemben, és kérdő tekintettel várja, hogy meséljek.

Leülök vele szemben, és mesélek. Beszélek neki arról, hogy varázsló vagyok, a Roxfortról, Jamesről, Remusról, és arról a szemétláda Peterről.

-         Tényleg át tudsz változni kutyává? – kérdezi hitetlenkedve, mikor a holdtöltékről mesélek.

-         Aha. – válaszolom. – Ha akarod, megmutatom!

-         Szeretném! – csillan fel a szeme.

-         Hát jó! – mondom, miközben vigyorogva felállok. Erősen koncentrálok, hogy át tudjak változni. Sikerül. A következő pillanatban már egy hatalmas, lompos fekete kutya vagyok. Silmeumbar eltátja a száját.

-         Te tényleg varázsló vagy! – kiáltja vidáman. – Sohase hittem volna, hogy találkozok igazi varázslóval.

-         Ez tök jó! – nevetek, miután visszaváltozom emberre.

-         Mást is tudsz még? – kérdezi a sárkány ámulattal a hangjában.

-         Persze! – válaszolom vigyorogva, majd lehervad a számról a mosoly. – De nincs nálam a pálcám, és így nem biztos, hogy tudok varázsolni.

-         Egy igaz varázsló pálca nélkül is képes rá!

-         Az igaz, de nagyon sokáig kell tanulni hozzá!

-         Értem. De most már indulj, mert nemsokára besötétedik, és akkor már bezárják az ajtóikat!

-         Oké! – válaszolom, és már indulok is a sövény felé.

-         Ne ott menj keresztül! – szól rám Silmeumbar. – Ott van egy kis alagút. Ott talán átférsz.

-         Te itt maradsz? – kérdezem kissé aggódva.

-         Holnap ugyan itt várlak. Ha lehet, akkor siess vissza, mert minél előbb szeretnék indulni!

-         Rendben! Akkor holnap találkozunk! – kiáltok, aztán lemászok az alagútba.