Másnap reggel kissé kómásan ugyan, de jókedvűen ébredek. Még nincs túl késő, mert a fák még eltakarják a napot. Miután kidörgölöm az álmosságot a szememből, felülök és körbenézek. Meglátom a sárkányt, aki folyamatosan engem néz. Most én is szemügyre tudom venni a napfényben. Kicsivel nagyobb, mint egy ló, fekete pikkelyein megcsillan a napfény, a szemei pedig sárgák, és megállás nélkül csillognak.  Hatalmas szárnyai végén éles és hegyes karmok vannak, csakúgy, mint a lábán és a farka végén. Sohasem gondoltam volna, hogy egy sárkány ennyire szép lehet! A korát nem tudom pontosan meghatározni, mert nem tudom, hogy itt mekkorára nőnek a sárkányok. Ha a mi szemünkkel nézzük, még egész fiatal lehet. A tekintetem elkalandozik róla az erdő fáira. Sokkal sűrűbben vannak, mint gondoltam, és valahogy fenyegetőek is, de mégis szépek. Érintetlenek, és nagyon idősek. Egy darabig áhítattal bámulom őket, majd összerezzenek. Suttogást hallok a hátam mögül. Odafordulok, de nem látok senkit, csak a fákat. Újból hallom a suttogást, de most másik irányból. Gyorsan odakapom a fejem, de megint csak nem jutok vele semmire. Odamegyek a sárkányhoz.

-         Te is hallod? – kérdezem.

-         A suttogást? Igen! – válaszolja szelíden. – Nem kell félned, ezek csak a fák.

-         De hát nem is fúj a szél! – értetlenkedek.

-         Ki beszélt itt szélről? A fák suttognak!

Újból a kétségbeesés határán vagyok, mert úgy gondolom, hogy megbolondultam. Beszélő sárkány, suttogó fák, hirtelen éveket fiatalodok! De aztán hamar megnyugszom. Rájövök, hogy ezt az egészet csak úgy vészelhetem át ép ésszel, ha úgy fogom fel, mint egy újabb kalandot, és nem úgy, mint egy katasztrófát. Eddig még semmi rossz dolog nem történt itt velem, leszámítva azt a követ, ami fejbetalált. Volt már ennél sokkal rosszabb is, például Azkaban…

-         Elfelejtettem a nevedet! – vallom be szégyenkezve.

-         Silmeumbar – válaszolja a sárkány türelmesen. – Nem nehéz megjegyezni!

-         Neked! De ne félj, fél év, és én is megjegyzem!

-         Ha ez igaz, akkor neked elég rövid a memóriád!

Elnevetem magam. Igaza van, a memóriám nem a legtökéletesebb. Főleg, ha nevekről, vagy számokról van szó. A számokkal annyi könnyebbségem van, hogy ha leírva látom, akkor már meg tudom jegyezni. Nagyon vizuális vagyok. Az égre emelem a tekintetem. A nap szikrázóan süt, felhő nem tarkítja a kék égboltot. Kicsit sajnálom. Szeretem nézni a felhőket. Otthon is órák hosszat tudtam volna bámulni őket, de itt valahogy ezek is teljesen másmilyenek. Tetszenek! Nem tudom megmondani, miben másak, mint az otthoniak, de nem olyanok.

-         És most merre? – kérdezem, miközben egy nagyot nyújtózom.

-         Először is fegyverekre lesz szükséged! Azt ajánlom, menjünk Bakföldére. Igaz, ott csak hobbitok laknak, de talán tudnak neked kovácsolni megfelelő méretű kardot.

-         Mik azok a hobbitok? – kérdezem csodálkozva. Még sose hallottam ilyen furcsa nevű népről.

-         Még ezt sem tudod? – kérdezte némi felháborodással a hangjában. – Félszerzetekről csak hallottál már!

Megrázom a fejem. A sárkány erre egy nagy horkantással válaszol. Most már egyre jobban érdekel ez a hely. Az jár a fejemben, hogy talán egy másik világba kerültem, hiszen senki sem tudja, mi van a függöny túloldalán, mert még senki sem tért vissza onnan. Elkeseredem. Nekem vissza kell jutnom! Mi lesz Harryvel? Már csak én maradtam neki. És Remus? Legszívesebben elsírnám magam, de aztán eszembe jut Azkaban. Mindenki úgy tartotta, nem lehet onnan megszökni, nekem mégis sikerült. Most is meg fogom találni a módját, hogy visszajussak Harryhez és Remushoz! Elszánt vagyok! Mindent meg fogok tudni erről a földről, és haza is fogok találni! Az akarat új erőt önt belém, és persze még jobban feléleszti a kalandvágyamat.

-         Elindulunk végre? – kérdezem vidáman.

-         Még szép! – válaszolja a sárkány és elrugaszkodik a földtől. A magasból kiált le nekem. – Csak gyere utánam, és ne félj a fáktól!

Miközben azon gondolkozom, hogy mért is kéne egy vacak fától félnem, elindulok a sárkány nyomában, egyenesen be az erdőbe.

            Megint hallom a suttogást. Nem ijedten, hanem inkább érdeklődve figyelem a fákat, miközben föl- föltekintek az égre, hogy tudjam, követem-e Silmeumbart. Leginkább lobhullató fákkal találkozom. Van itt bükk, gesztenye, tölgy, és még sok olyan, aminek nem tudom a nevét. Mindegyik nagyon szép, mégis valahogy fenyegető. Olyan érzés, mintha engem figyelnének, és rólam sugdolóznának. Sokat kell kerülnöm, mivel nincs ösvény, és a fák nagyon sűrűn állnak. Igyekszem halkan menni, ám így is megreccsen alattam egy-egy lehullott faág. Furcsa, de olyan, mintha az erdőnek saját gondolatai lennének. Mindig is tisztában voltam vele, hogy a fák élnek, de hogy ennyire…

Egyre nehezebb a járás. Alig tudom követni a sárkányt. Amerre mennem kéne, ott a legsűrűbb a susnyás. Ezek a fák direkt szívatnak! Gondolom magamban. Egy idő után érzem, hogy a talaj elkezd lejteni balra. Mindig csak balra tudok kerülni, így egyre lejjebb jutok a lejtőn.

-         Ne arra menj! – kiált le hozzám Silmeumbar. – Az rossz irány!

-         Másfele nem tudok menni! – vágom rá dühösen. – Ha látnád, mi van itt lent!

Ekkor összerezzenek és hátrafordulok, mert hallom, hogy valami recseg. Látom, hogy egy nagy faág hullik a földre. Oda, ahol pár másodperccel ezelőtt még én voltam. Elfog a félelem, rájövök, hogy ez az erdő egyáltalán nem vágyik a társaságomra, és talán még attól se retten vissza, hogy eltegyen láb alól. Nem a lehulló ág keltette bennem ezt az érzést. Érzem, hogy az erdőből árad a rosszindulat irántam. Nem tudom, mért, hiszen még csak egy kis gallyacskát sem törtem le. Igyekszem nem foglalkozni ezzel az érzéssel, és úgy haladok tovább. Esteledik, és mióta itt vagyok, még nem ettem egy falatot se. Szomjas is vagyok, és egyre lejjebb vagyok a lejtőn, ráadásul csak lefelé tudok haladni. Vízszagot érzek. Megörülök, mert már teljesen kiszáradtam. Rohanok arra, amerről érzem. Hirtelen egy folyó partján találom magam. Gondolkodás nélkül odarohanok a vízhez, és iszom. Álmos vagyok, és fáradt. Nem tudok tovább menni. Csodálkozom, hiszen az előbb még semmi bajom nem volt. Egy darabig küzdök az álmosság ellen, de végül megadom magam, és leheveredek a fűbe. Ekkor megremeg mellettem a föld. Kinyitom a szemem, és Silmeumbar karmos lábaival találom szemben magam. Úgy tűnik ő is szomjas, és leszállt, hogy igyon egy keveset. Nyugodtan csukom vissza a szememet, és alszom. Pontosabban csak aludnék, ha a sárkány nem kezdene el bökdösni az orrával.

-         Kelj föl! – kiált rám, de én meg se mozdulok. Ekkor még erőssebben az oldalamba bök.

-         Mi van?! – nézek rá mérgesen. – Álmos vagyok, jó?!

-         Itt nem aludhatsz! El kell innen tűnnünk!

-         Persze. Majd miután kialudtam magam! – morgok, azzal újra elnyomna az álom, de ekkor karmok fonódnak a derekam fölé.

-         Nem tudom, elbírlak-e, de itt nem maradhatunk! – nyögi a sárkány, miközben elrugaszkodik a földtől. Kinyitom a szemem, és lenézek. Nem vagyunk túl magasan, de érzem, hogy Silmeumbar erősen tart engem. Nem fogunk leesni. Legalábbis remélem…

Nem repülünk túl sokáig, mert meglátok egy tisztást, ahol aludhatnánk.

-         Az ott a Máglya-tisztás – magyarázta Silmeumbar. – Amikor a fák megtámadták a Nagykerítést, akkor a hobbitok, kivágták azokat a fákat, és itt égették el őket. Ez már nagyon régen volt, de azóta sem nőnek itt fák.

Innen föntről úgy látom, mintha alig észrevehetően, de mozognának a fák lombjai. Nem esik nehezemre elképzelni, hogy egy fa mozog, hiszen ezerszer találkoztam már a fúriafűzzel is a Roxfortban. De ezek valahogy mások, értelmesebbek. Nem tudom, miből gondolom ezt, egyszerűen csak érzem.

Hirtelen süllyedni kezdünk. Leszállunk a tisztásra. Már csak két méterre vagyunk a földtől, amikor érzem, hogy a karmok elengednek. Lezuhanok. Kissé megütöm a fenekem, de szerencsére az ilyen zúzódásokat meg sem érzem.

-         Te megvesztél? – kérdezem, miután a sárkány sikeresen földet ér. Jobb mellső lábának karmai pár centivel a fejem mellett érnek földet.

-         Ne haragudj! – mondja kicsit szégyenkezve.

-         Semmi! – válaszolom, és hallom, hogy egyre hevesebben korog a gyomrom.

-         Holnap odaérünk Bakföldére. Már nincs messze!

-          Akkor jó! Mert nemsokára éhen halok! – mondom nevetve.

-         Úgy terveztem, hogy azon az úton megyünk, amit a Gyűrű Szövetsége is végigjárt évekkel ezelőtt – mondta Silmeumbar áhítattal a hangjában, miután odafeküdtem mellé.

-         Az mi? – kérdezem érdeklődve.

-         Te tényleg nem tudsz semmiről! – válaszol a sárkány kissé rosszállóan.

-         Én nem vagyok idevalósi! – vonom meg a vállam.

-         Akkor majd holnap elmesélem, de most aludjunk! – mondja, azzal leteszi mellém a fejét. Én még egy darabig gyönyörködöm a csillagokban, majd engem is elnyom az álom.