Iszonyatosan fáj a fejem. Csillagokat látok csukott és nyitott szemmel is. Hanyatt fekszem egy füves tisztáson. Körülöttem mindenhol fák. Egy darabig nézem a csillagokat, amik valahogy teljesen más képeket mutatnak nekem, mint otthon, majd megakad a szemem a Holdon. Telihold van, erről eszembe jut Remus. Nagyon hiányzik. Ő az utolsó barátom, akire mindig számíthatok, de ő nincs itt. Nem tudom, hogy hol lehet. Illetve tudom. Azt tudom, hogy ő hol van. Amit nem tudok az az, hogy én hol vagyok. Egy nagy nyögéssel felülök és körbenézek. Fa, fa, és fa mindenütt, és valami nagy halom a fák előtt. Talán egy újabb bucka, amivel előzőleg is meggyűlt a bajom? Az nem lehet. Ez annál sokkal kisebb, és egyedül van, ráadásul olyan, mintha mozogna. Lassan felállok és elindulok a halom felé.

-         Hát végre magadhoz tértél? – szólít meg egy hang. Összerezzenek. Ilyen hangot még sosem hallottam. Egyszerre érdes, és lágy, mély és magas.

-         Ki beszél? – kérdezem némi ijedtséggel a hangomban.

-         Én!

Ekkor a halom, pontosabban az a valami, amire és azt hittem, hogy egy halom, felemeli a fejét. Így már be tudom azonosítani, hogy mi az: egy sárkány! De hát ő nem beszélhetett hozzám, hiszen a sárkányok nem tudnak beszélni!

-         Hol vagy? – kérdezem, mert arra gondolok, hogy a sárkány gazdája beszél hozzám valamelyik fa mögül.  

-         Itt előtted, te vakegér! – mondja a hang, miközben a sárkány feláll és megindul felém. Ösztönösen hátrálok egy lépést, és a zsebembe nyúlok a varázspálcámért. A világért sem akarom bántani a sárkányt, de jól jönne most egy kis világosság. Ijedten kotorászok a zsebemben, míg végül rájövök, hogy a pálcám nincs nálam.

A sárkányra irányítom a tekintetemet, és belenézek a csillogó szempárba. A sötét miatt nem tudom megállapítani a sárkány színét, de érzem, hogy nem akar bántani.

- Te beszélsz? – kérdezem a sárkányhoz intézve szavaimat.

- Igen. Mért, mit gondoltál? – kérdezi a sárkány kis szemrehányással a hangjában.

- De a sárkányok nem tudnak beszélni! – tör ki belőlem, majd hirtelen rossz előérzetem támad. A sárkány hangosan horkant.

- Látom, te se találkoztál még igazi sárkánnyal! – mondja kissé ingerülten. - Te is csak abból élsz, amit nagyapáid meséiben hallottál, hogy mi, sárkányok, érzéketlen, ostoba állatok vagyunk.  Honnan jöttél?

- Londonból! – mondom kissé akadozva, és még egyet lépek hátra.

- Az hol van? – kérdezi érdeklődve. – A Köd-hegység túloldalán?

Nem tudom, mi az a Köd-hegység, fogalmam sincs, hogy hol vagyok, ráadásul itt állok egy erdő közepén, és egy beszélő sárkánnyal társalgom. Ez nekem már sok!

-         Mi a jó büdös fenéről beszélsz te?! – ordítom a sárkány képébe. – Azt se tudom, hol az anyámban vagyok, nemhogy azt tudjam, hogy hol a göthös Köd-hegység!

-         Nyugi már! – morogja a sárkány, miután mérgesen horkant egyet.

Nagy mázlim van, hogy egy ilyen türelmes sárkányt fogtam ki. Egy magyar mennydörgő például már csak jókedvéből is szétszedett volna, nemhogy még a képébe is ordítok.

-         Bocs – mondom bűnbánóan, miután rájövök, hogy milyen igazságtalanul bántam a sárkánnyal. – Ne haragudj, csak kicsit sok volt nekem ez a mai nap! Azok a furcsa dombok, meg az, ami benne volt…

-         A sírbuckákra és a buckamanókra gondolsz? – kérdezi türelmesen.

-         Nem tudom, mi az. Hol vagyunk?

-         Az Öregerdőben… A Megye határán – teszi hozzá, miután látja, hogy milyen értelmes pofát vágok.

-         Aha – válaszolom, de még mindig fogalmam sincs, hol vagyunk.

-         A nevem Silmeumbar – mondja a sárkány, miközben megrázza a szárnyait. – Nem tudod, mert nem voltál magadnál, de én mentettelek ki a sírbuckából.

-         Köszi! – mondom kissé bunkó módon, de hangomban őszinte köszönet cseng. – Az én nevem pedig Sirius Black.

A sárkány bólint, majd furcsa morgás-szerű hangot hallat. A hang egyáltalán nem fenyegető. Ez afféle köszönés lehet náluk.

- Sirius? Mint a csillag? – kérdezi, miközben felnéz az égre.

- Aha – válaszolom értelmesen.

- Sirius Black, mivel kiszabadítottalak, egyben a rabommá is tettelek. De ne félj, nem fogok veled úgy bánni, mint ahogy ti, emberek bántok a rabszolgáitokkal! – mondja, mikor látja a riadtságot a szememben. Általában jól titkolom az érzelmeimet, de ez a sárkány átlát rajtam. A legkisebb rezdüléseimet is érzékeli.

- És mit akarsz velem csinálni? – kérdezem szemtelenül.

- Semmit. Csak szeretném, ha velem jönnél Gondorba. Tudod, én nem vagyok valami jó az emberekkel való beszédben.

- Értem. Szóval azt akarod, hogy legyek a tolmácsod? – kérdezem ellenségesen, mert valahogy nem tetszik a gondolat, hogy egy sárkány rabszolgája vagyok.

- Mondhatjuk úgy is! – mondja Silmeumbar, lágy hangon. – De bevallom, jól esne egy kis társaság is! Te meg olyan mókás vagy!

- Hogy én mókás? – tör ki a számon a kérdés.

- Igen, te! Mókás vagy! Kedvellek!

Ezen igencsak elcsodálkozom, hiszen eddig tök bunkó voltam vele. Ezt ő is észre veszi, mert furcsa morgó hangot ad ki. Talán kuncog.

-         Nem szeretek éjjel utazni! – jegyzi meg teljesen váratlanul.

-         Én sem!

-         Mi lenne, ha aludnánk?

-         Felőlem! – egyezek bele, bár nem érzem úgy, hogy feltétlenül alvásra lenne szükségem.

Jobb helyet nem találva, ott ahol vagyok, leheveredek a fűbe. A sárkány követi a példámat. Szorosan hozzám fekszik. Először kicsit kényelmetlenül érzem magam, majd közelebb érve az álomhoz, elkezdek fázni, ezért egyre jobban értékelem a sárkány testének melegét.