Sirius sétálgatott, miközben unottan bámulta a bokrokat, amelyek mellett elhaladt. Meleg volt, sütött a nap. Egy földúton sétált, amely néhol sáros volt, néhol száraz, néhol pedig kis tócsákban gyűlt össze az esővíz. Az egyik pocsolyában egy öreg lyukas traktorgumi merült el félig. Hallotta a madarak csicsergését, de nem látta egyiket se. Az egyik kanyarban oldalra fordította a fejét, és meglátta a bokrok mögül előcsillanó vizet. Egy félszigeten volt. Fogalma sem volt, hogy honnan gondolta, hogy az, egyszerűen csak tudta.

Morgás-szerű hangra lett figyelmes. Hátrafordult, de nem látott semmit. Legalábbis semmi olyat, amit meg tudott volna magyarázni, de valahogy mégis furcsa volt. Mintha hirtelen változott volna a világ. A színek is másmilyennek hatottak. Fenyegetőbb volt minden. A fiút félelem fogta el, ezért előre fordult, és gyorsított a léptein. Újból a hallotta a morgást, de ezúttal nem fordult hátra. Elkezdett rohanni, amilyen gyorsan csak tudott. Egyre több volt a szemét az úton és a bokrok tövében. Jobboldalon már erdővé sűrűsödtek a fák, baloldalon pedig ritkultak a bokrok, és közelebb volt a víz. Nem sokkal később egy romos kerítést látott maga előtt az úton keresztülfutni. Téglából építették, és fehérre vakolták. A vakolat néhol már lejött, ezért látni lehetett a téglákat, a tetején valami rozsdás szögesdrót-féleség tekergett. Az kerítésen túl folytatódott az út, de itt már néhol le volt szórva murvával. Kétoldalt hatalmas sitt-kupacok, az egyiken egy nagy fekete elhajlott vaskapu. A sitt-halmokon túl pedig egy istállószerű romos épület, körülötte emberek elmosódott alakjai mozogtak. Valahonnan a kerítés mögül egyre erősödő dobpergés hallatszott. Sirius odaért a kapuhoz, de nem tudott továbbmenni. Még mindig hallotta a dobot, de most morgás vegyült hozzá. Nem tudta volna megmondani, hogy honnan hallja. Olyan volt, mintha mindenhonnan jött volna a hang. Nem tudta, miért, de megfordult, és néhány lépést tett abba az irányba, amerről jött, majd elkanyarodott balra, az erdő felé. Átlépett egy nagyobb földrakáson, és félrehajtotta az egyik bokor ágait. Amikor hozzáért, valami ragacsos nedvet érzett a kezén. Ránézett, és majdnem fölsikoltott. VÉR! A bokor összes levele ragadt tőle. Mikor elhúzta az ágyakat, azt is megtudta, hogy mitől. Két szétszaggatott kutya vonaglott a bokor tövében egymásba gabalyodva. Az egyiknek sűrű fekete bundája volt, oldala fölhasítva és a lyukon át kifolytak a belei, bal mellső lábának egyik csontja átszúrta a bőrét. A másiknak barna szőre volt, és neki is ugyanúgy ki voltak folyva a belső szervei. Ellepték őket a legyek. A bűz elviselhetetlen volt. Sirius riadtan hátrált ki az erdőből. Ahogy kiért az útra, elkezdett rohanni a kerítés felé, ami valahogy most sokkal távolabb volt, mint akkor, amikor bement a susnyásba. Egyre gyorsabban rohant, de a kerítés szinte semmivel sem került közelebb. Hirtelen meglátta Remust, amint tárt karokkal lépked felé. Sirius felkiáltott örömében, és még gyorsabban kezdett futni. Remus csak sétált, mégis sokkal gyorsabban haladt, mint a rohanó Tapmancs.

Ahogy egyre közelebb értek egymáshoz, úgy vélt felfedezni Sirius olyan dolgokat Remuson, amire nem pontosan így emlékezett. A fekete hajú hirtelen megállt, mert megriadt attól, amit látott. Remus szemei sárgán villogtak rá, miközben csattogtatta tűhegyes fogakkal teli száját. Már nem volt rajta ruha, így jól láthatóak voltak, amint a bordái átvágták a húsát, és ahogy a fedetlen csontok végeiről csöpögött a vér. Siriusnak a földbe gyökerezett a lába.

- Remus! Remus! – sikoltozta, miközben a démoni Lupin négykézlábra ereszkedett, és gonosz sárga szemeit villogtatva indult el Black felé. Ahogy térden csúszott, egy hangos reccsenéssel kettévált a bőre és a húsa a gerince mentén. A vére ráfröccsent Sirius arcára. A fiú próbálta kitörölni a szeméből, miközben Remus egyre közelebb ért hozzá. Még mindig nem tudott mozdulni, ezért elkezdett üvölteni. A szörnyeteg már ott volt a lába előtt, és félelmetesen csattogtatta a fogait, miközben farkasszemet nézett a kétségbeesett Blackel.

Sirius felemelte a kezében lévő kést (fogalma sem volt, hogy került hozzá hirtelen), és teljes erejéből belevágta Lupin homlokának közepébe. Az felüvöltött, és rángatózni kezdett, de nem halt meg. Karmait mélyen belevágta Sirius combjába. A fiú nem érzett fájdalmat, de ennek ellenére még hangosabb üvöltésbe kezdett. Látását elhomályosították a könnyek és a vér. Lehajolt, megragadta Lupin álkapcsát, és összeszorította. A csont egy hangos reccsenést hallatva félig leszakadt a szörnyeteg fejéről, de az még mindig nem halt meg. Újabb görcsös rángatózásba kezdett, és vérvörös könnyek potyogtak sárga szeméből…

Sirius arra ébredt, hogy valaki rázogatja. Lassan kinyitotta szemét, de nem látott semmit.

-         Sirius! Sirius! – hallotta Holdsáp hangját.

-         Nem látok! – nyöszörgött Black.

-         Várj egy picit! – suttogta a másik fiú, azzal felállt, és matatott valamit a sötétben. A következő pillanatban halvány világosságot árasztott magából egy Tapmancs éjjeliszekrényén álló kis gyertya. Remus visszaült Sirius mellé az ágyra.

-         Rosszul vagy? – kérdezte, miközben kisöpört egy izzadt tincset a fiú arcából.

-         Remus! – nyögte Tapmancs sírástól elcsukló hangon, aztán egy hirtelen mozdulattal felült, és megölelte Holdsápot.

-         Shh! Nyugi! – csitítgatta a barna hajú, majd szelíden átkarolta síró barátját, és még szorosabban odahúzta magához.

A fiút most egy cseppet sem érdekelte, az, amit a naplóban olvasott. Még mindig élénken élt benne az álom emléke. Össze volt zavarodva. Nem akart semmi, mást, csak azt, hogy Remus ott legyen mellette.

- Lázas vagy – jegyezte meg Holdsáp, amikor Sirius arca hozzáért a nyakához. – Lekísérjelek a gyengélkedőre?

- Ne! – nyöszörögte Black. – Csak maradj itt! Maradj itt!

- Jól van! Itt maradok, csak ne szoríts ilyen erősen, mert megfulladok!

Sirius elengedte. Visszafeküdt a párnájára és bocsánatkérően pislogott. Remus rátette a kezét a fiú homlokára és rosszállóan megcsóválta a fejét.

-         Biztos ne menjünk le? – kérdezte.

-         Ne! – nyöszörgött a fekete hajú.

-         Jól van, de akkor legalább igyál egy kicsit! – mondta Holdsáp, aztán megpróbált felállni, de Sirius belé csimpaszkodott.

-         Ne menj el! – nyöszörgött.

-         Csak hozok neked egy pohár vizet! – nyögte Remus, mert a másik fiú olyan erősen szorította, hogy alig kapott levegőt.

-         Nyugodj meg! Mindjárt visszajövök! – mondta szelíden, amikor végre sikerült lefejtenie magáról Tapmancs karjait.

Sirius hosszasan bámult Remus után, amikor az kiment az ajtón. Ahogy egyedül volt, újból elfogta a félelem. Már el is képzelte, ahogy a barna hajú visszatér, és újra az a szörny lesz. Lelki szemeivel látta, ahogy lassan kinyílik az ajtó, és a sötétből előmászik az a démoni teremtmény. Elképzelte, ahogy rávillanta sárgán izzó gonosz szemeit, és egyre közelít felé. Már szinte valóságos volt, ahogy fogait csattogtatva közeledett a fiú ágya felé. Sirius már épp azon volt, hogy megátkozza valamivel a látomást, de ekkor kinyílt az ajtó, és belépett rajta a valódi Remus egy pohár vízzel a kezében. Gondterhelt arccal odasétált Sirius ágyához, és leült a fiú mellé. Tapmancs felült az ágyban, Remus padig azonnal a kezébe nyomta a vizet.

Sirius keze remegett, de szerencsére meg tudta tartani a poharat. Először csak óvatosan kortyolt bele, majd egy hajtásra megitta az egészet. Nem is gondolta volna, hogy ilyen szomjas.

-         Jobban vagy? – kérdezte Holdsáp.

Sirius alig észrevehetően bólogatott, majd mikor Lupin épp készült fölállni, hogy visszamenjen a saját ágyába, elkapta a karját és visszahúzta.

-         Ne menj el! – suttogta rekedt hangon, aztán beljebb csúszott az ágyon a fal felé, hogy Holdsáp elférjen mellette.

-         Azt akarod, hogy aludjak melletted? – vonta fel a szemöldökét a barna hajú.

Sirius újból bólogatott, és igyekezett még nagyobb helyet biztosítani barátjának. Remus rámosolygott, és leheveredett mellé az ágyra. Tapmancs abban a pillanatban átkarolta, és becsukta a szemét, hogy újból el tudjon aludni. Hasogatott a feje, és rázta a hideg. Érezte, hogy Lupin végigsimít az arcán, aztán a vállán. Már egyáltalán nem érdekelte, hogy égő, amit csinál, már nem számított a napló sem. Egyedül az volt fontos, hogy Remus ott van mellette, és ő biztonságban érzi magát.