Másnap reggel eszeveszett kapkodás, és hangzavar keltette fel álmából Tapmancsot. Először csak morgott, hogy jó lenne, ha a többiek végre bekussolnának, mert ő még aludni szeretne, de mikor századszori figyelmeztetésére sem hagyták abba…

-         KUSS LEGYEN MÁR! – kiabált, miközben felült az ágyban, és ugyanazzal a mozdulattal hozzávágta a párnáját Ágashoz.

-         Nyugi már! – szólt oda James.

-         Aludni szeretnék, jó?!

-         Lehet, de nekünk el kell érnünk a vonatot! – hadarta Féregfark, miközben egy pár díszes zoknit halászott ki az ágya alól. – Igazán segíthetnél!

-         Oké! Segítek! – válaszolta kelletlenül Tapmancs, aztán felállt, odament a szekrényhez, és előhalászta belőle Remus bőröndjét.

-         Ne nekem segíts! – nevetett a barna hajú. – Én nem megyek.

-         De mész! – morgott Black, és elkezdte barátja ruháit bedobálni a bőröndbe.

-         Nem megyek! – ellenkezett tovább Holdsáp. Kimászott az ágyból, és megfogta Sirius kezét.

Sirius összerezzent az érintéstől. Felemelte a fejét, és mélyen belenézett Remus világosbarna szemeibe. Vagy fél percig bámulta a mosolygó fiút. Egyszerűen nem tudta levenni róla a szemét. Újból belegondolt, hogy milyen is lenne, ha… NEM! Nem lesz semmilyen, mert ő ilyesmibe nem fog belemenni!

-         Menj haza! – mondta végül alig hallhatóan, aztán felállt, és odament Ágashoz, hogy segítsen neki. Munka közben újra Remus felé kalandoztak a gondolatai. Teljesen rosszul volt, és most már nem csak a másik fiú miatt, de a saját maga miatt is. Nem lehet, hogy a Nagy Sirius Black lealacsonyodjon annyira, hogy egy fiúval járjon. Ez annyira megalázó, és olyan gáz! Gondolnia sem szabad rá! Még ha titokban meg is adná magát neki, mi lenne, ha kitudódna? Soha nem mosná le magáról!

-         Azt ne! – kiáltotta James, mikor Sirius épp barátja kispárnáját próbálta belegyömöszölni az utazótáskába. – Ilyen van otthon is.

-         Bocs! – morogta Tapmancs, majd visszatette a párnát a helyére.

-         Beteg vagy? – aggodalmaskodott a szemüveges. – Nem nézel ki túl jól.

-         Nincs semmi bajom!

-         Ahhoz képest elég sápadt vagy! – jegyezte meg Holdsáp. – Ha akarod, lekísérlek a gyengélkedőre…

-         Nem kell, jól vagyok! – emelte föl a hangját Black.

Igazából egyáltalán nem volt jól. Szédült, fájt a feje, és nem sok kellett hozzá, hogy kidobja a taccsot. Nem beteg volt. Sokszor érezte magát így, amikor valamiért nagyon feszült volt. Most például Remus miatt.

A fiúk hamarosan elkészültek, így még időben elérték a vonatot. Gyorsan elköszöntek egymástól, aztán felpattantak, mert egy éles füttyentés jelezte a közelgő indulást. Remus és Sirius még egy darabig némán álltak a vágányon, és integettek távolodó barátaiknak. Tapmancs magában mindennek elhordta Remust, amiért itt maradt, de lelke mélyén valahogy mégis jó volt, hogy nincs egyedül.

Nagy pelyhekben szálingózott a hó. A két fiú egymás mellett haladt, a fehér úton.

- Mért nem mentél haza? – kérdezte bosszankodva a fekete hajú.

- Itt akartam maradni veled. – hangzott az őszinte válasz.

- De minek?

- Gondoltam, nem szeretnél egyedül maradni.

Tapmancs erre egy vállrándítással válaszolt, de mozdulat korántsem volt olyan laza, mint amilyennek szánta.

-         Haza kellett volna menned! – szólt Black kis idő múlva. – A szüleidnek szüksége lenne rád!

-         Ez igaz! – mosolygott a fiú. – De neked most nagyobb szükséged van társaságra.

-         Mi? – ráncolta a homlokát értetlenkedve a fekete hajú.

-         Azt hiszed, nem veszem észre? – folytatta még mindig mosolyogva Remus. – Mostanában nagyon magad alatt vagy. Már nem is emlékszem, mikor leckéztetted meg Pitont úgy istenigazából.

-         Azt hittem, nem szereted, ha Pipogyuszt cseszegetem.

-         Nem is. De most nem arról beszélek. Mi a baj?

Sirius erre csak egy sóhajtással válaszolt. Jól esett neki, hogy a másik fiú törődik vele, de ugyanakkor kényelmetlenül érezte magát. Nem volt hozzászokva, hogy pátyolgassák.

Mikor visszaértek a Griffendél-toronyba, Sirius azonnal fölviharzott a hálószobába, felült az ágyra és magára húzta a takaróját. Nem akart Remusszal lenni. Nem akart vele menni sehova. Vagy fél órán keresztül gubbasztott így, amikor egyszer csak kinyílt az ajtó és belépett rajta a mosolygó Lupin. Átsétált a szobán, aztán leült Tapmancs mellé az ágyra. A fiú fölnyögött, és elhúzódott barátjától.

-         Sirius! – nézett komoly szemmel Blackre. – Tudni akarom, hogy mi a baj!

-         Nincs semmi bajom!

-         Ez nem igaz!

-         Hagyjál már! Megmondtam, hogy jól vagyok!

-         Ha tényleg nincs semmi bajod, akkor gyere le, és segíts, díszíteni a klubhelységet!

-         Jól van! Megyek! – morogta Tapmancs, miközben kimászott az ágyból.

Holdsáp az ajtóban várta, amíg ő felvett egy melegebb pulóvert.

A klubhelységben már minden ott maradt diák nagy karácsonyi lázban égett. Díszítették a kastélyt. A kandalló fölé már tömérdek fagyöngyöt akasztottak ki. Sirius azon gondolkozott, hogy vajon mikor fog kigyulladni. A munka könnyen ment, és legalább addig se Remusra gondolt. Pár óra múlva a klubhelység már a szokásosnál is meghittebb volt. Tapmancs még mindig nem volt karácsonyi hangulatban. Ahogy egyre idősebb lett, az ünnep is úgy vesztette el a varázsát. Nem arról volt szó, hogy nem szerette a karácsonyt. Az volt vele a baja, hogy sosem lehetett olyan, mint régen, amikor még kicsi volt. Akkor még felnézett a szüleire, és akkor még nem voltak mindennaposak a családi botrányok. Nem szívesen gondolt vissza ezekre az időkre.

- Nincs kedved sétálni egyet? – kérdezte Remus a fotelben pihenő, inkább fekvő, mint ülő Siriustól.

- Ha? – kérdezett vissza a fekete hajú.

- Csak azt kérdeztem, hogy van-e kedved sétálni egyet – válaszolt neki türelmesen Lupin.

- Még szép, hogy van! – pattant fel vidáman Tapmancs, és már indult is a portrélyuk felé. Remus követte. Mikor mindketten kint voltak a barna hajú rámosolygott barátjára. Sirius viszonozta a gesztust, de erős vágyat érzett, hogy felképelje a fiút.

- Küldtél valami ajándékot haza? – kérdezte Holdsáp, miközben követte Blacket a lépcsőn lefelé.

- Aha. Tudod, milyenek! – válaszolt Tapmancs. – Ha nem kapnak tőlem ajándékot, akkor megint kitör a balhé.

- Értem – mosolygott Lupin. – De azt hittem, nem nagyon zavartatod magad, ha a szüleid mérgesek rád.

- Nem is. De valahogy nem szeretném a következő nyári szünetet is a szobámban tölteni! – fintorgott Sirius. – Mindenesetre jobban járok vele, mintha Belláéknél kéne lennem!

- Értem. – bólintott Remus.

- Utálom az egész rohadt családot! – fakadt ki hirtelen Tapmancs. – Nem akarok azokhoz a hülye sznobokhoz tartozni! Utálom ezt az egészet! Érted? UTÁLOM!

- Nyugodj meg, Sirius! – mondta szelíden Lupin, miközben átkarolta a sírás határán lévő fiút.

Sirius összerándult az érintésre, és ellökte magától a vigasztaló karokat.

-         Most mi bajod van? – torpant meg Remus. Sirius nem válaszolt, hanem lerohant a lépcsőn, magára hagyva az értetlenkedő Holdsápot.

 Esett a hó, de Siriust nem zavarta. Dühösen vágott át a parkon, és levágódott egy nagy fa tövébe. Nem érdekelte, ha vizes lesz, nem érdekelte, ha megfázik, egyedül a dühével volt elfoglalva. Mérges volt Remusra, amiért itt maradt, és amiért minden alkalmat megragad, hogy vele lehessen. Mérges volt magára, amiért nem hagyta hidegen a dolog, és amiért, többször eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha mégis megpróbálnák.

„Hülye buzi Remus!” szitkozódott magában „Ő tehet mindenről!”

Sirius este tért vissza a Griffendél-toronyba, de nem találkozott Remusszal. Valahol a lelke mélyén sajnálta a fiút, de ő akkor sem akart vele járni. Csendben felment a hálószobába, ami szintén Remus-mentes volt. Megfürdött, aztán lefeküdt az ágyába, és magára húzta a paplanját.  Nem tudott hamar elaludni, mert még sokáig rágódott Holdsápon. Tanácstalan volt. Nem akart buzi lenni, de a barátságukat sem szerette volna tönkretenni. Tudta, hogy Remus szenved miatta, és ezért még rosszabbul érezte magát. Befordult a fal felé, és (szégyen, nem szégyen) halkan sírdogált, mielőtt elnyomta volna az álom.