Kinyitom a szemem, de azonnal vissza is csukom. A nap pont megtalálta, hogy hol a legcélszerűbb állnia ahhoz, hogy a szemembe világíthasson. Fölülök, majd újra kinyitom a szemem. Eltátom a számat, attól, amit látok. Egy dombon ülök, és nézek le a völgybe. Még sohasem láttam ilyen szépet. A fű, a fák és a bokrok levelei zöldebbek, mint amilyet valaha is láttam. Az ég világoskék, és fehér bárányfelhők úsznak rajta. Házakat sehol sem látok. Mindenhol a természet az úr. Nem esem kétségbe. Bár nem tudom, hol vagyok, azt sem, hogy honnan jöttem. És egyáltalán ki vagyok én? Mélyen magamba nézek, hátha találok valami kapaszkodót, egy emléket, ami válaszol a kérdéseimre. A fejemben nagy zűrzavar van. Emlékképek suhannak el a szemem előtt, de egyikre sem tudok hosszabb ideig koncentrálni.

Egy nagy házban vagyok. Játszom egy kis plüss állattal. Kisgyerek vagyok…

Kastély. Talán egy iskola. Sok ember…

Nagy, szürke házak, koszos utcák, emberek, halottak, vérben úsznak, és én ott állok közöttük és nevetek…

Sötét veremben ülök, szinte semmit sem látok. El vagyok keseredve. Sírok…

Nem bírom tovább, szétmegy a fejem! Felállok, és hátrafordulok. Egy nagy erdőn akad meg a szemem. Hatalmas öreg fák. Tovább sodródik a tekintetem, túl az erdőn. Házakat látok. Nem is házak, talán inkább csak kis kunyhók egymás hegyén-hátán. Azon túl pedig valami fényesen csillog. Víz! Hát persze, hogy víz! Oda kell mennem, hogy megtudjam, hogy hol vagyok. De olyan nagy ez az erdő! Könnyen el is tévedhetek. Csak arra kell rájönnöm, hogy merre van Észak!

Ennél mi sem egyszerűbb! A nap majdnem pontosan fölöttem áll, tehát dél körül lehet. Megvárom, amíg elindul Nyugat felé, és akkor már ki tudom következtetni, hogy merre van Észak.

Egy ideig csak állok, és bámulom a tájat. Még mindig nem tudok magamról semmit, de most valahogy egyáltalán nem bánkódom emiatt. Élvezem a napsütést és a kilátást. Magamba szívom a friss levegőt.

Kezd melegem lenni, és kissé meg is szomjaztam. Újból körbetekintek. Látok egy kis patakot, nem messze a dombtól, ahol vagyok. Remélem nem szennyezett. Bár itt talán nem az, hiszen itt minden olyan… olyan tiszta. Elindulok lefelé a lejtőn, egyenesen a patakhoz. Madarak csicseregnek a fejem fölött, én pedig boldogan nézem őket. Nem tudom, honnan jöttem, de ez valahogy sokkal jobb, mint az volt. Nem akarok oda visszamenni. Lehet, hogy soha nem is akartam. Lehet, hogy azért vagyok itt, mert elmenekültem. Ha ez igaz, akkor azt már tudom magamról, hogy nem vagyok hülye. Ez a hely itt tökéletes volt.

Végre odaérek a folyóhoz. Belenézek. Hirtelen visszaugrok, mert megijedek a saját tükörképemtől. Nem tudtam, hogy nézek ki. Mikor újra bele nézek, jól szemügyre veszem a saját vonásaimat. Egy hosszú, fekete hajú férfival nézek farkasszemet.  Arca nyúzott és sápadt, ruhája szakadt. Honnan kerülhettem én ide? Szeme világoskék, és fura csillogást látok benne, kínt és fájdalmat. Azt is megállapítom, hogy mindezek ellenére így is jóképű vagyok.

Férfit mondtam? Már nem vagyok benne biztos. Inkább fiú lehet. Mintha egyre fiatalodna. Ez lehetetlen! Biztosan csak álmodom! Megérintem az arcomat. Ijedten tapasztalom, hogy ahol az előbb még durva borosta volt, ott most finom, szőrtelen bőrt tapintok.

– Ez lehetetlen! - mondom újra, ezúttal hangosan. Elcsodálkozom. Hangom egyszerre mély és mégis valahogy magas. Tekintetemet újra a víz tükrére viszem. Az arcom nem fiatalodott tovább, de nem lehetek több 16 évesnél. Mi történt velem? Kérdem újra magamtól, de nem kapok választ. Eszembe jut, hogy még mindig szomjas vagyok, ezért lehajolok a vízhez, és a kezemmel merítek belőle magamnak. Mikor a kezemet a számhoz emelem, majdnem felordítok, annyira marja a hideg a számat. Ennek ellenére mégis megiszom, mert már nagyon szomjas vagyok.

Mikor végre teleittam magam, fölállok. Tekintetem a patak túloldalára siklik, ahol furcsa dombokat látok. Az előbb még nem is láttam őket. Furcsa. A nap még az égen van, és ontja magából a meleget, de a dombocskák között köd van. Nem értem. Én már semmit sem értek! Félelem fog el. Nem tudom, mi az, de valahogy riaszt. Nézem és nézem egy pillanatra le nem véve róla a szemem. Nem akarok odamenni. Félek attól a valamitől. Tudom, hogy nem csak köd van ott. Átlépek a folyón és elindulok a dombok felé. Nem tudom, mi ütött belém. El akartam menekülni, de a lábaim nem engedelmeskedtek nekem. Már nem tudok visszafordulni, gyors léptekkel haladok a buckák felé. Elhaladok a két első között, és hirtelen sötétség borul rám.

… emberek… varázslók… harcolnak… meg kell mentenem Harryt! … Harry! Harry! …egy fekete hajú nő áll előttem, és gúnyosan mosolyog… Bellatrix… átkokkal bombázzuk egymást… elugrok az egyik elől, és egy függöny előtt állok meg… Bellatrix átka mellbe talál, és én hanyatt esem… eltűnök a függöny mögött…

Fölébredek. Nem tudom, hogy nyitva van-e a szemem. Teljesen sötét van. A hátamon fekszem, de nem tudok megmozdulni.

Újból látok. A szemem megszokta a sötétséget. Egy barlangban, vagy alagútban vagyok megkötözve. Mellettem régi fegyverek és ékszerek. Visszagondolok az álmomra. Ez nem is álom volt, hanem emlék. Hirtelen kitisztul a fejem. Emlékszem már! Tudom, ki vagyok, és hogy kerültem ide. A nevem Sirius Black! Hangosan kimondom a nevemet. A barlang visszaveri a hangomat, én pedig boldog vagyok.  Emlékszem mindenre. Hogy a Roxfortba jártam, a barátaimra, arra, hogy Lily, hogy utálta Jamest. Emlékszem Remusra. És arra a gyalázatos Peterre is, aki miatt tizenkét évig csücsültem az Azkabanban, ráadásul teljesen ártatlanul! Elfog a méreg. Megfeszítem magam, de a láncok visszatartanak. Ekkor észhez térek. Eszembe jutnak a buckák, és hirtelen félelem fog el. Hol lehetek?

            Kaparászást hallok valahonnan. Arra fordítom a fejemet, amerről gondolom, hogy jön, de a visszhang igencsak megnehezíti a dolgom. Balra fordítom a fejem, és ijedtemben majd kiugrik a szívem a mellkasomból. Az alagút kanyarulatában egy csontos kéz tűnik fel, amint valamit megmarkol és behúz a kanyar azon részére, amit én már nem láthatok. A kéz újra előtűnik, és most kissé közelebb kerül hozzám. Nem akarom, hogy hozzám érjen. Tudom, hogy szégyen, de elkezdek teli torokból üvölteni. Hallom, hogy valami recseg. Felnézek. Látom, ahogy vékony repedés fut végig a köveken. Ez biztos nem a hangom miatt van. Így még én se tudok üvölteni. Elkezd rengeni a föld, majd beszakad az alagút teteje. Utolsó emlékem (mielőtt jól fejbe talál egy kő és elájulok) egy nagy karmos láb, amint beszakítja a mennyezetet.