Újból közeledett a holdtölte, ami Remuson egyre inkább meglátszott. Sűrűn rosszullétek fogták el, ilyenkor szinte magán kívül volt a kíntól.  Sirius nem akart megint szégyenben maradni, ezért rengeteget gyakorolta az átváltozást. Meg is látszott rajta, mert minden gond nélkül hamar átváltozott. A stresszes helyzetekben ugyan még mindig voltak kisebb problémái, de mindenesetre nagyon sokat fejlődött. Elhatározta, hogy tesz egy próbát és elszökik Remus után a Szellemszállásra. James – Siriusra való tekintettel -, úgy határozott, hogy most kihagyja a kalandot. Sirius ennek ellenére mégis el akart menni. Barátainak természetesen nem szólt róla. James láthatatlanná tevő köpenye nélkül is jól boldogult, mert nagyon jól lopakodott. A sötétség sohasem zavarta, mert a csillagok fényénél majdhogynem jobban látott, mint a napfényben. Így legalább nem zavarták kék szemét az erős sugarak.

Biztos, ami biztos alapon gondosan megtervezte a kis kiruccanását. Már szinte teljesen elfelejtkezett arról is, amit Remus naplójában olvasott. Különben sem történhetett volna semmi köztük azon az éjszakán, mivel akkor Lupin épp vérfarkasként „tündökölt”.

 A várva várt estén Sirius mindent úgy csinált, mint azt normális esetben. Vacsora után elment fürdeni, utána bebújt az ágyba. Holdsáp már vacsora előtt elindult a Szellemszállás felé, így amíg a többi diák az evésre koncentrált, így ő feltűnés nélkül elhagyhatta a kastélyt. Sirius küszködött az álmosság ellen, miközben alvást színlelt. Miután megbizonyosodott arról, hogy Féregfark és Ágas már mélyen alszanak, felkelt az ágyból. Csendben felöltözött és elindult a vérfarkas Lupin rejtekhelye felé.

 Mikor kiért a kastélyból, arcába csapott a hűvös őszi szellő. Sirius elnézett a Tiltott Rengeteg fáinak fekete árnyéka felé, hogy erőt merítsen. Mélyen magába szívta a hűvös levegőt. Még egyszer utoljára visszalesett a kastély felé, hogy megbizonyosodjék, nem követi senki, majd néma léptekkel elindult a fúriafűz felé.

 Amikor elég közel került a fa törzséhez, felkapott egy botot megérintve azzal a fa görcsét. A fa abbahagyta a csapkodást, így a fiú gond nélkül bemászhatott az alagútba. Az itteni sötétséget még Sirius szeme sem fúrta át, így vakon tapogatózva, néhol térden csúszva közeledett célja felé.

Miután végre megérkezett, fölállt, majd leporolta magát. Körülnézett a szobában, ahol állt, nehogy valamelyik sarokból nekiugorhasson Remus. Nem is tudta teljesen átvizsgálni a szobát, mert az emeletről vonyítást és csörömpölést hallott. Egy pillanatra abbamaradt a zaj, majd Sirius kaparászásra lett figyelmes. Fölnézett a mennyezetre, ahonnan a karmok hangját hallotta. Ez nagy hiba volt, mert a plafon omló vakolatából por pergett a szemébe. Miközben könnyben úszó szemeit törölgette, hallotta, hogy abbamarad a kaparászás, majd kis csend után lépések zajára lett figyelmes. A lépcső recsegéséből tudta, hogy a farkas lefelé tart, egyenesen hozzá.

Újabb csend következett, utána pedig egy vadállat morgása hallatszott a lépcső felől. Sirius szemét még mindig elhomályosították a könnyek, de azt ki tudta venni, hogy a vérfarkas a lépcső aljában áll és morgás közepette rá mereszti sárga szemeit.

            Sirius nem esett kétségbe, és egy szempillantás alatt a hatalmas fekete kutya alakját vette fel. A vérfarkas erre még hangosabb morgásba kezdett és lassan sompolygott Sirius felé. Tapmancs egy darabig csak állt és a farkas szemébe bámult. Majd mielőtt még Remus túl közel kerülhetett volna hozzá, megfordult és elmenekült az alagút felé.

Kutyaként nem kellett térden csúsznia, de végig hallotta, hogy Lupin ott liheg a nyomában. Mikor végre kiértek az alagútból, Sirius akkor kapcsolt, hogy most milyen nagy veszélynek tette ki az iskola diákjait és legfőképpen Remust. Mi történne, ha valakit megtámadna? Mikor látta, hogy Lupin tekintete a kastély felé sodródik, nekiugrott. A vérfarkas nyüszített egyet, majd karmával Sirius felé kapott mély sebet vágva a kutya oldalába. Tapmancs elesett és elnyúlt a fűben, majd mikor látta, hogy Remus megint támadni készül, egy szempillantás alatt újra talpon volt és amilyen gyorsan csak tudott, rohant a Tiltott Rengeteg sűrű sötétje felé. A csillagok, és a telihold ezüst fénnyel világította meg a tájat. Sirius érezte az oldalában a fájdalmat, de nem foglakozott vele. Nem szabadott, hogy arra koncentráljon! Muszáj volt elvinnie Remust a kastélytól, és muszáj volt neki is elmenekülnie.

A Tiltott Rengeteg fái között nem is volt olyan sötét, mint amilyennek először gondolta. A csillagok fénye áthatolt a mostanra már ritkásabb lombkoronán, így valamennyire megvilágította Sirius útját. Érezte, hogy Remus már a nyomában van, ezért még utolsó erejéből gyorsított, hogy valamennyire lehagyja. Mikor ez sikerült, visszaváltozott emberré. Így már sokkal erősebben hatott rá a fájdalom, de nem volt szabad vele foglalkoznia. Amilyen gyorsan csak tudott felmászott az egyik fára.  A vérfarkas odaért a fához, és morogva próbált feljutni rá.

 Sirius már megbánta, hogy ilyen vakmerő volt. Reménykedett, hogy Remus nem tud felmászni a fára, mert ha felmászik, akkor belőle nem sok marad. Szerencsére Lupin hiába próbálkozott, mert vérfarkasként nem volt alkalmas famászásra, így Sirius is egyben maradt. Holdsáp egész éjszaka nem tágított a fától. Mikor megunta a próbálkozást lefeküdt a tövébe, de Black minden egyes mozdulatát figyelte.

 Sirius egyre jobban átfagyott, és egyre jobban fájt a seb az oldalán. Egy varázsigével elállította a vérzést, de a fájdalmat nem tudta megszüntetni.

A fiú megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a fa ágai között. Úgy gondolta, ha alszik, legalább addig se szenved. Szorosan beburkolózott a ruháiba és a fa még megmaradt levelei között a csillagos eget bámulta. Hiába várt, nem jött el számára a megváltó álom. Próbálta ellazítani magát, de nem tudta. Fázott, fájt az oldala, és félt, hogy leesik.

 Hajnalban hallotta, hogy a vérfarkas mozgolódik. Már kezdett világosodni. A nap halvány vöröses sugarai megvilágították a fák ritka koronáját.  Remus üvöltött egy vérfagyasztót, majd mire Sirius rászegezte a szemét, visszaváltozott fiúvá. Tapmancs sietve leugrott a fáról, majdhogynem kitörte a bokáját.

-         Jól, vagy, Holdsáp? – ölelte át a remegő fiút. – Én annyira sajnálom…

-         Jól vagyok - szakította félbe Remus -, de te megsérültél - mutatott Sirius oldalára.

-         Nyugi, nem fogok belehalni! – nevetett erőtlenül a fekete hajú.

-         Siessünk vissza a kastélyba! – indítványozta Holdsáp. – Szerencsére ma szombat van, így aludhatunk!

-         Jól van! – egyezett bele Sirius, majd elengedte Remust, és kissé összehúzta magát.

Remus láthatóan nem volt túl jó bőrben, de Sirius sem. A fájdalom és a fáradtság legyengítette. Fázott és éhes volt. Gondolta, hogy Holdsáp is hasonlóképpen érez, de nem szólt egy szót sem. Tudta, hogy ez az egész megint csak az ő hibája. Ha nem akart volna ennyire bizonyítani, akkor Remus most a Szellemszálláson lenne, és vígan visszasétálhatott volna a kastélyba. Most pedig mind a ketten itt állnak átfagyva az erdőben, azt se tudják pontosan, hogy hol vannak, és az erdő tele van különféle varázslényekkel, amelyek nagy részének még a nevét sem tudják. Sirius vezetett, bár ő sem tudta pontosan, hogy merre kell menniük. A megérzésére hallgatott és arra ment, amerre jónak látta. Érdekes módon akárhol volt, nagyjából mindig meg tudta mondani, hogy merre felé van a „vissza”. Remélte, hogy most is visszatalál. Remusnak persze egy szót sem szólt erről, különben még pánikba esne. Nem akarta felidegesíteni őt. Így is elég rosszul nézett ki. Többször majdnem összeesett, ilyenkor Tapmancs mindig elkapta, és egy darabig támogatta.

Siriusnak feltűnt, hogy Remus nem tette szóvá, azt hogy ő ott van és elcsalogatta a Tiltott Rengetegbe. Útközben szinte egyáltalán nem szóltak egymáshoz. Sirius elgondolkodott azon, hogy honnan a jó büdös francból van benne ennyi energia. Nem elég, hogy mélyen az erdőben voltak a betegeskedő Remusszal, és azt sem tudják, merre kell menni, de ennek ellenére Black mégis megőrizte a hidegvérét és még bírta szusszal. Máskor már talán így éhesen, fáradtan és ilyen sebbel az oldalán összeesett volna, de most nem. Hát igen, az ember mindig szükséghelyzetekben tapasztalja meg leginkább az erejét.    

Remus egy újabb rosszullét után leült és nem tudott fölkelni.

-         Éhes vagyok – nyögte alig hallhatóan -, ne haragudj, Siri, de nem tudok továbbmenni.

Sirius letérdelt mellé és megszorította a vállát.

–        Ne aggódj, Holdsáp, keresek valami kaját! - azzal felállt és elindult az egyik irányba.

Nem tudta, talál-e itt ilyenkor még valami ehetőt, de meg kellett próbálnia, mert sem Remus, sem ő nem bírták volna túl sokáig kaja nélkül.  Szerencsére az egyik bokron talált valami nyamvadt kis piros bogyókat. Nem volt benne biztos, hogy ehető, ezért megszagolta, majd szétnyitotta és úgyis beleszagolt. „csipkebogyó” örvendezett magában „lehet, hogy most még kicsit szar íze van, de legalább ehető”. Teleszedte a zsebeit, aztán megfordult. Már csak vissza kellett találnia Remushoz. Ez nem volt nehéz feladat, mert a letaposott aljnövényzet megmutatta neki az irányt.

Mire visszaért Remus már egy kis tűzrakás előtt térdelt és gallyakat dobált rá. Sirius odatérdelt mellé és vigyorogva a tenyerébe nyomta a bogyókat.

-         Te nem vagy éhes? – nézett Siriusra Lupin.

-         Egyél csak! Én már kajáltam! – hazudta Sirius. Igazság szerint már kopogott a szeme, de nem akarta Remus elől megenni a bogyókat.

Pár perccel később Sírius már nagyon fázott. Valószínűleg ez feltűnt Lupinnak is, mert szorosan barátjához bújt és a hátát dörzsölgette. Siriusnak újra eszébe jutott, amit Remus naplójában olvasott és legszívesebben ellökte volna magától a fiút, de olyan jó volt, hogy melegítette.  

-         El kéne indulni! – javasolta olyan fél óta után. Azzal mindketten feltápászkodtak. Remus eloltotta a tűzet, utána elindult Sirius nyomában.

Sirius még mindig nagyon éhes volt, fázott, és egyre jobban fájt a seb az oldalán. Ahogy haladtak, azt vette észre, hogy a fák egyre kisebbek, és sokkal ritkábban állnak.  Egyre nehezebbnek érezte magát. Már alig tudott járni. Minden egyes lépésnél éles fájdalom hasított az oldalába. Már Remusnak kellett őt támogatnia. Végre kiértek az erdőből. A Nap már teljesen felkelt, de még mindig hűvös volt.

-         Ez tök zsír volt! – nyögte erőtlenül Tapmancs. – Ha akarod, megcsinálhatjuk legközelebb is!

-         Szerintem gyertek el Jamesszel, de ezt az erdős részt hagyjuk ki! – lihegte Remus, majd, mikor látta, hogy Sirius már az ájulás szélén van, újra elkapta és vitte a gyengélkedőre. A diákok szerencsére még nem voltak ébren, így nem látták őket.  Sirius innentől már szinte semmire nem emlékezett. Nem tudta, hogy került a gyengélkedőre, nem tudta, ki segített neki átöltözni. Arra sem emlékezett, amikor a javasasszony kimosta a sebeit. Ami egyedül megmaradt benne erről, az a fájdalom és Remus aggódó tekintete volt.