Másnap reggel Sirius szokás szerint arra ébredt, hogy Remus rázogatja. Tapmancsnak esze ágában sem volt kimászni a jó meleg ágyból ezért egy kis morgolódás kíséretében átfordult a másik oldalára. Remus csak nem hagyta abba az ébresztgetést. Sirius kezdett dühös lenni, amiért nem hagyják aludni.

-         Sirius! Ébresztő! – hallatszott Remus hangja.

-         Nemár! – morgolódott Tapmancs.

Pár percig még eltartott a szokásos reggeli macera, de végül mind a ketten időben leértek és sikerült kapkodás nélkül megreggelizniük. James már láthatóan teljesen elfelejtette, hogy haragszik Siriusra, így minden ott folytatódott, ahol félbe maradt.

-         Hurrá! – lelkendezett Sirius, miután beletekintett az órarendjébe. – Ma találkozunk Pipogyusszal.

-         Ne éld bele magad! – intette le Remus. – Pipogyi a gyengélkedőn van.

-         Mért? – kérdezte mosolyogva Sirius.

-         Honnan tudjam? – vonta meg a vállát Lupin.

-         Onnan, ahonnan azt tudod, hogy a gyengélkedőn van.

-         Csak véletlenül hallottam, ahogy egy csapat mardekáros beszélgetett a folyosón.

-         Jól van. Ha nincs Pipogyusz, akkor majd elszórakozunk máshogy!

Első óra mágiatörténet volt. Sirius és James az utolsó előtti padban ültek, mögöttük Remus és Peter. Még öt perce se kezdődött az óra, de Sirius már most nagyon unta. Ha James nem lökdöste volna folyamatosan, akkor biztosan elaludt volna. A nap besütött az ablakon és a diákoknak kezdett melegük lenni. Sirius egy darabig jól elszórakoztatta magát, azzal, hogy egy darab papírra rajzolgatott, de hamarosan ezt is megunta. Hátrafordult, hogy megkérdezze Remustól, hogy mennyi az idő. Mikor hátrafordult, meglepetten tapasztalta, hogy Remus hirtelen lekapja róla a tekintetét. Sirius kérdőn fölvonta a szemöldökét, mire Remus egy zavarodott vigyorral válaszolt.

-         Sok van még? – kérdezte miközben egy nagyot ásított.

-         Még fél óra.

-         Jaj ne! Addig pont megdöglök! – nyavalygott Black, aztán előrefordult és elterült a padon.

Végre! Túlélték az órát. Sirius ezt egy nagy nyújtózkodással ünnepelte meg. Örült, hogy végre kiszabadulhatott abból a teremből. Nem szeretett sokáig egy helyben ülni. Főleg akkor nem, ha még unatkozott is hozzá.

  A nap hátralevő részében Sirius nem egyszer vette észre, hogy Remus figyeli őt. „csak azt tudnám, hogy miért?” Egyre jobban idegesítette a fiú viselkedése, de nem szólt érte. Először arra gondolt, hogy talán valamit elfelejtett, de aztán ezt hamar elvetette, mert az már kiderült volna. Úgyse bírják sokáig titokban tartani. A második gondolata az volt, hogy valami rossz fát tett a tűzre. Hiába gondolta át az előző néhány nap eseményeit, semmi olyasmire nem emlékezett, amivel megbántotta volna Remust.

  A délutánt kint töltötték a tóparton egy fa alatt üldögélve. Remus már most elkezdte a házifeladata írását. A többiek addig csak lazultak. Sirius a kastélyból kifelé tartó lányokat nézte. Sokan közülük mikor odaértek a fiúkhoz, szégyenlősen rámosolyogtak Tapmancsra, aki a lányok távozása után vigyorogva rázta a fejét.

- Na mi van? Egyik se jön be? – kérdezte unottan James.

Sirius megrázta a fejét, és most az erdőt kémlelte kék szemével. Még mindig nyári időjárás volt, pedig már jócskán benne voltak az őszben. A fákon már ugyan alig volt levél, de a szél még mindig meleg levegőt hozott. Az égen fehér bárányfelhők úsztak és a nap sugarai meleg fénnyel árasztották el a tájat. Siriust felvidította a természet közelsége, de ugyanakkor fájdalmat is érzett. Vágyakozást valami után, amit pontosan ő sem tudott megfogalmazni.

Mindig kínozta ez az érzés, de ugyanakkor erőt is adott neki. Energiát nyert belőle, amikor már úgy érezte, hogy nem bírja tovább, ennyi volt. Nem, nem volt ennyi! Soha! Siriust mindig erősítette ez a megfoghatatlan dolog.

Mindig csodálkozott azon, hogy ő miért ragaszkodik ennyire a természethez, amikor a családjából mindenki ilyen tipikus városi kényeskedő. Őt sosem zavarta, ha megázik, nem zavarta, ha egy kis szellő összeborzolta a haját, vagy port fújt a cipőjére. Jobban bírta a hideget is és a meleget is, mint más.

 Ezért volt ő mindig olyan rossz. Mindig koszos volt, meg rendetlen, meg lusta. Bezzeg Regulus. Ő a jó kisfiú, anyuci szeme fénye. Példát kéne róla venni. Neki mindig tiszta a ruhája, ő mindig illedelmesen viselkedik, soha nem kell rászólni. Még egyszer sem volt büntető munkán. Ő jó gyerek. Csak aranyvérűekkel barátkozik. Nem felesel anyucinak, mindig időben felkel. Nem is tudja senki, hogy Sirius hogy lett ennyire hanyag, és szemtelen. Folyton büntetésben van, sose fogad szót, a szülei nem lehetnek rá büszkék…

-         Tapmancs! Élsz még? – szólt James.

-         Jaja! – riadt fel Sirius a bóbiskolásból. – Mi történt?

-         Semmi, csak azt hittük, már bevágtad a szunyát – mondta Peter.

-         Nem aludtam! Jó?

-         Nem hát, csak szűrőn keresztül nézted az eget – nevetett Remus.

-         Mennyi az idő? – kérdezte a szemét dörzsölgetve Sirius.

-         Fél hét. Be kéne mennünk! – pillantott az órájára Peter. - Le fogjuk késni a vacsorát!

-         Oké! Akkor menjünk! – nyögte Black, miközben feltápászkodott.

Sirius nem tudott enni. Egyáltalán nem kívánta az ételt. Csak unottan bökdöste a kaját a villájával. Egy ideig elvolt, majd megunta barátai csámcsogását és fölsétált a Griffendél  toronyba, a hálószobájukba. A folyosók sötétek voltak és üresek, mert a többi diák ilyenkor még vacsorázott. Az ablakokon bevilágító csillagok fényénél Siriusnak nem esett nehezére a járás. Álmos volt. Minél előbb szeretett volna lefürdeni és utána bebújni a jó meleg ágyba, hogy reggelig ki se másszon onnan. Beérve a klubhelységbe a kandallóban pattogó tűz fogadta. Sirius körbenézett, de itt sem látott senkit, így hát felment a hálószobájukba. Ott is a megnyugtató sötétség fogadta. Az ablak nyitva volt, így szabadon áramolhatott be a friss levegő. Sirius mélyet lélegzett és elindult az ágya felé, hogy összeszedje a pizsamáját. Odaérve az ablak alatti asztalhoz egy kis könyvet talált. Nem tudta mi az. Egy kisebb méretű fekete bőrkötéses kis könyvecske cirkalmas aranybetűkkel a fedelén. Sirius nagyon kíváncsi volt. Nem tudott neki ellenállni. Mindenképpen bele kellett, hogy olvasson. Fölnyitotta és az első lapon díszes betűkkel írva Remus nevét olvasta. Bűntudat marcangolta a lelkét, de a kíváncsiság erősebb volt és tovább lapozott. Első ránézésre egy naplónak tűnt, amiben Remus nagyon személyes hangvétellel írt. Sirius nem akart Remus lelki világában kutakodni, de a kíváncsiság annyira erős volt benne, hogy szinte már nem is uralta a saját cselekedetét.

Az eleje a szokásos diáknaplónak indult, de egyszer csak Sirius szeme megakadta a saját nevén. Tovább olvasta a csillagok és a Hold fényénél. Remegett a keze és legszívesebben elsírta volna magát attól, amit olvasott…