-         Basszus! Ma még nem ettem semmit! - jutott eszébe Siriusnak, miközben az elsősöket osztotta be a Teszlek Süveg.

-         Várj már egy kicsit! – intette le Remus. – Pár percet már csak kibírsz!

Sirius erre nem válaszolt, inkább az elsősöket bámulta, hogy lekösse magát, és addig is ne az evésre gondoljon.

A Süveg épp egy alacsony szőke hajú kislányt osztott be a Mardekárba.

- Ezek a mai fiatalok! – jegyezte meg unottan Tapmancs. – Bezzeg az én időmben…

- Fogd már be! – torkolta le James.

Sirius elhallgatott, és ő is tovább nézte a beosztást. A vége felé már annyira unta, hogy úgy érezte, már sosem jön el a lakoma ideje. Hallotta, hogy korog a gyomra, de nem volt ideje különösebben foglalkozni vele, mert az igazgató, Albus Dumbledore felemelkedett a székéből, hogy belekezdjen szokásos üdvözlő beszédébe.

-         Kedves régebbi diákok, kedves elsősök! Szeretettel köszöntelek titeket ebben a tanévben! Mindenkinek nagyon sok sikert kívánok...

,,bla bla bla” gondolta magában Sirius. Nem szerette az ilyen hivatalos köszöntőbeszédeket. Általában már a második mondatnál elvesztette a fonalat. De nem is nagyon bánta, már tudta, hogy az igazgató úgyis csak a szokásos dolgokat közli a diákokkal. Figyelmét az elvarázsolt mennyezet kötötte le, mely a csillagos eget mutatta. Sirius szerette nézni, de valahogy az igazi égbolt sokkal jobban tetszett neki. Nagyon szerette a természetet, de sajnos Londonban nem lehetett hozzá elég közel. Amikor a Roxfortban volt, sokszor kiszökött a Tiltott Rengetegbe, és órákig bolyongott benne. Érezte a fákat és az erdő lényeit. Nem félt tőlük különösebben, de inkább jobbnak látta elkerülni az esetleges bajt.

-         És most… jó étvágyat! – szakította félbe Dumbledore Sirius gondolatmenetét.

-         Épp időben! – mondta Sirius, amikor megjelentek az asztalon a jobbnál jobb fogások. – Ha még egy percet várunk, éhen halok!

Mindenki rávetette magát az ételre. Sirius is betömött a szájába egy nagydarab sült húst, majd körbenézett az asztalon, hogy talál-e valami mást is a sütőtökleven kívül, mert azt nagyon utálta. Talált is. Nem tudta, hogy mi volt az. Valami piros lötty. Megkóstolta és megállapította, hogy egyáltalán nincs rossz íze, úgyhogy töltött magának még egy pohárral belőle. Mikor mindenki belakott, az asztalokról eltűntek az ételek és különböző édességek jelentek meg a helyükben. Sirius már majd’ kidurrant, de azért még evett egy keveset az egyik csokis süteményből.  

Miután a diákok ezzel is végeztek, felálltak az asztaltól, és a prefektusok vezetésével elindultak a hálókörleteik felé. Sirius, mint minden évben, most is csodálkozva nézegette a kastély festményeit, és mindegyikről találgatta, hogy melyik korban festették, kíváncsi volt, hogy milyen stílusjegyeket ismer fel rajta. Néhány kép lakója hevesen integetett a diákoknak, akik közül sokan viszonozták az üdvözlést.  

Remus viszonylag gyorsan vezette a csapatot, majd mikor odaértek a Kövér Dáma portréjához, így szólt hozzá:

-         pittura a olio!

A Dáma kinyitotta nekik a klubhelységbe nyíló ajtót. A kép egy korosabb, kövérkés hölgyet ábrázolt, fodros ruhában. Sirius szerint talán reneszánsz festmény lehetett, de nem volt benne teljesen biztos, mert a Dáma sokszor más festménylakótól kölcsönvett ruhákban pompázott.

- Ez lesz az idei jelszó! – mondta Remus, miután mindenki bemászott a portrélyukon, majd az elsősök kedvéért hozzátette: - Ezt kell mondanotok a Dámának, ha azt akarjátok, hogy beengedjen titeket! Remélem, mindenki megjegyezte, de ha mégsem, akkor kérdezzetek meg engem bártan!

- Hú de kis fontos valaki! – jegyezte meg gonoszul Sirius. – Bele is halnánk, ha nem lennél…

- Te biztosan - válaszolta gúnyosan Remus -, mert még levegőt venni is elfelejtenél nélkülem!

Siriusék fölmentek a szobájukba, Remus pedig elkísérte az elsősöket az ő szállásukra.

-         Zsír! - rikkantotta Sirius, amikor belépett a szobába és rávetette magát az ágyára.

Az ajtóval szemben volt egy ablak, a szoba jobb oldalán az ablaknál volt Sirius ágya, mellette baloldalon Remusé. Sirius ágya mellett az ajtó felé Jamesé, és azzal szemben pedig Peteré. Az ágyakon piros baldachin volt, amit Sirius nagyon jó dolognak tartott, ugyanis sose tudta megszokni, hogy más emberekkel ossza meg hálószobáját. Így hát, ha a szobáját meg is kellett osztania, volt egy kis zug benne, ami csak az övé volt. Ide mindig el tudott vonulni, amikor magányra vágyott.

Sirius végre felült az ágyban, hogy átöltözzön. Ekkor kinyílt az ajtó, és belépett rajta a mosolygó Remus.

-         Na, mi volt? – kérdezte James.

-         Semmi – válaszolta Lupin –, csak eszembe jutott, amikor mi voltunk elsősök. Emlékeztek, amikor mindig leoltottuk Siriust, mert éjjel folyton mászkált ki vécére?

-         Háhá! Nagyon vicces - mérgelődött Sirius -, fel voltam fázva!

-         Nyugi már Tapmancs! - mondta Remus és leült mellé az ágyra. – Csak nosztalgiáztam egy kicsit.

Sirius ekkor fellökte Remust, ráült a hasára, és elkezdte csiklandozni. Mikor látta, hogy a fiúnak lilul a feje, abbahagyta.

-         Srácok, van egy jó hírem számotokra! – lihegett Remus. – Holnap holdtölte.

-         Istenem! Ezt vártam már! – lelkendezett James. – Sirius, neked hogy megy az átváltozás?

-         Egész jól! – felelte Sirius, bár nem volt benne biztos, hogy sikerül.

Már ő is át tudott változni, de nagyon kellett koncentrálnia, és ha megzavarták, nem sikerült. De ő még így is sokkal jobban állt vele, mint Peter, akinek még csak egyszer sikerült. Sirius alakja egy nagy fekete kutya volt, ezért hívták Tapmancsnak, James egy nagy szarvas volt, innen kapta az Ágas nevet. Peter pedig egy túlsúlyos patkány, ami miatt Féregfarknak keresztelték a barátai.

-         Gondold meg jól, Sirius! – mondta homlokráncolva Lupin. – Nem akarom, hogy kizsigereljelek, ha nem sikerülne átváltoznod!

-         Nem kell engem félteni! – mondta kissé sértődötten Sirius.

Sirius egyáltalán nem volt magában olyan biztos, mint amilyennek mutatta, de nem akart leégni Jamesék előtt, így hát megjátszotta a lazagyereket.

-         Szerintem, Peter, te még ne gyere most! – mondta James.

-         Meglátjátok, hogy nemsokára én is fogom tudni! – húzta fel az orrát mérgesen Peter. – Éskülönben is! Siriusnak se megy sokkal jobban!

-         Szerintem meg sokkal jobban megy! – ugrott föl Sirius az ágyról készen arra, hogy bármelyik pillanatban Peternek ugorjon.

-          Nyugi, Tapmancs! – húzta vissza a fiút Remus az ágyra.– Nem kell ilyen hülyeségeken összebalhéznotok!

-         Engem ez a kis patkány ne sértegessen! – mondta Sirius szemét még mindig le nem véve Peterről.

-         Én mind a hármótoknak örülök! – próbálta békíteni őket Lupin. – Mindegyikőtöktől nagy teljesítmény, hogy megtanultátok, de KÉRLEKSZÉPEN NE GYILKOLJÁTOK LE EGYMÁST! – kiabálta, miután Sirius ismét felállt, és megindult Peter felé.

-         Igaza van Remusnak! – nyújtotta Sirius a kezét Peternek. – Ne haragudj, hogy beszóltam!

-         Én is bocs!  - mondta Peter, azzal kezet fogtak Siriusszal.

 Sirius visszament, és leült az ágyára. Nagy nehezen ellökdöste róla Remust, majd elnyúlt, és reggelig fel sem ébredt.